Magyar Hírek - Új Magyar Hírek, 1991 (44. évfolyam, 1-12. szám)

1991-02-01 / 2. szám

HAZAI KÖRKÉP 47 Ne nézz vissza! - ez a címe annak az 1985-ös festménynek, amely Anna Margit festőművész ágya fölött látható. Ne nézz vissza, avagy, ahogyan a hátoldalon olvasható: Soha többé Dachauba... - mintegy összefoglalja ez a kép Anna Margit művészetének mondandóját; festői, erkölcsi, érzelmi szempontból legjelentősebb munkái közé sorolható. Miért szól e figyelem a Soha többé Dachauba... című munká­nak? Egyrészt mert példaértékű­en jelzi, hogy Anna Margit művé­szetének a középpontjában a hu­mánum áll, a tiltakozás minden­fajta - fizikai, szellemi - erőszak ellen, másrészt mert azt is kitűnő­en érzékelteti, hogy mennyire sa­játosak a művésznő eszközei. Szürrealista elemek, a naiv művé­szetre emlékeztető mozzanatok bukkannak fel, jelen van a Gior­gio de Chirico metafizikus festé­szetében is oly gyakran szereplő bábu - a végeredmény, a mű összhatása azonban sajátosan Anna Margit-i lesz. Éppen ezért idézhetjük állító módban is a címet: Nézz vissza bátran! Igenis, nézz vissza, ked­ves olvasó, s ha Anna Margit mű­veinek sorát, életének, pályájá­nak fordulatait figyelemmel kísé­red, a magyar művészet, s ezen túl a magyar történelem utolsó fél évszázadával szembesülsz. * Dzsidapuszta, a bácskai Boro­­ta mellett fekvő majorság, Buda­pest, Párizs, Szentendre s újra Budapest - íme az 1913. decem­ber 23-án született festő pályájá­nak főbb földrajzi állomásai. És még egy városnevet kell említe­nünk: a türingiai kisvárosét, Ohrdrufét; az itteni lágerkórház­ban látták utoljára élve 1944 vé­gén Ámos Imre festőművészt, Anna Margit férjét, művészetben, reményekben, nélkülözésekben hű társát. A munkaszolgálatra t. Ne nézz vissza! (Soha többé Dachauba), 1985 2. Kesztyűbábok, 1984 3. Anna Margit gyűjteménye 4. Bohócok, 1987 hurcolt Ámos Imre arcképe ott függ ma is Anna Margit szobájá­nak falán, körülötte virágok, ket­tejük művei - mintha egyszerre 1990-ben és 1935-ben is élnének, egyszerre léteznének itt Budapes­ten, s a fél évszázaddal ezelőtti szentendrei utcácskák, barokk házak, templomok között. Régi barátok jönnek elénk, Korniss Dezső, Bálint Endre, s a felejthetetlen Vajda Lajos, a mo­dern magyar művészet tragikusan fiatalon elhunyt alakja, aki Kar­nissal együtt úgy kívánta európai nívóra emelni a festészetet, hogy a magyar és a Szentendre környé­ki szerb népművészet motívumait kutatta, elemezte. Szentendre kö­zös élményt jelentett számukra, hiszen ahogyan Ámos írta napló­jában, tele van „készen komponált témákkal. Öreg. szűk utcácskák, régi kapualjak, egy gyönyörű, el­hagyott, romladozó templom vala­mi furcsa légkörrel telítik ezt a he­lyet. Estefelé valószínűleg kékes-li­­lásak a hegyek, és a hold vakítóan foszforeszkál az ócska templomfa­lakon. Itteni munkáim mind vala­mi misztikus telítődöttséget kap­nak. ” * A hivatalos művészteleptől függetlenül végzett szentendrei munka eredménye ma a többi kö­zött a közben idegenforgalmi ne­vezetességgé vált városka múzeu­maiban, a Vajda- s az Ámos-An­­na Margit-gyűjteményben tekint­hető meg. Ez a közösség tette le­hetővé, hogy később, a világhá­ború után Budapesten megala­kulhasson az Európai Iskola, amely fő célkitűzésként szintén a magyar és az európai festészet közötti élő kapcsolatok, a korsze­rű művészi kifejezésmód kialakí­tására törekedett. Addig azonban sok minden történik még... An­na Margit, az egykori Vaszary-ta­­nítvány a harmincas évek pesti nélkülözéseiről, az albérletekről, a nagy gyaloglásokról is hosszan beszélhetne...- Tizennégy évig ebédeltünk az OMIKE - a zsidósegélyező - menzáján, az Üllői úton - emlé­kezik -, Hunyadi téri albérletünk­ből gyakran gyalog mentünk át az Üllői útra. Érdekes hangulata volt a menzának, mindenki kollé­gának és kolleginának szólította a többieket. Tíz fillér volt egy ebéd - csak havi három pengő! -, s kifelé az aktatáskánkba betet­tünk néhány szelet kenyeret. Ha­zafelé azután, a Rökk Szilárd ut­cában, a hentesnél vettünk tíz de­ka szalonnát, azt otthon Ámos báránykákra vágta. Luxus volt, ha vettünk egy negyed kiló szil­vát.- így tehát nem érezték nehéz­nek a nélkülözést, amikor kevés pénzzel Párizsba utaztak 1937- ben...- A világkiállítás miatt féláron utazhattunk Párizsba - ez tette le­hetővé egyáltalán, hogy elindul­junk. Valaki megadott nekünk egy címet, ahol Madame Simon, egy Erdélyből oda szakadt asz­­szony zsidó cserkészotthont veze­tett. Ő hozott össze bennünket azután Chagall-lal, de hát ennek a találkozásnak a történetét any­­nyiszor elmondtam már... Cha­gall egyébként egy fehérorosz konyhára ajánlott be bennünket, a Rue de Passyra, ahová szintén gyalog jártunk, óriási, hangulatos sétákat tettünk.- Chagall komolyabb dolgot is ajánlott: maradjanak kint Párizs­ban, hiszen tehetségesnek látta magukat. Miért nem tették ezt?- Attól féltünk - éppen mert Németországban Hitler uralko­dott -, hogy később nem tudunk hazajönni. Márpedig itthon ak­kor két évig ingyen lakhattunk, azt mondtuk, gyerünk csak haza a békés Budapestre! Hazafelé egyébként a Rotschild-alapit­­ványtól kaptunk vasúti jegyet, amit Salzburgban, majd Bécsben külön kellett kérni az újabb sza­kaszra. * Haza a békés Budapestre. A jó barát Vajda Lajos néhány év múlva csonttuberkulózisban

Next

/
Thumbnails
Contents