Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-08-01 / 15. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 15 HAJDAN VOLT PÓRVILÁG Kivándorolt magyar pajták Burgenland, Ausztria gyorsan fejlődő keleti tartománya nemcsak egykori magyar jellegét veszíti el hamarosan, hanem népi, paraszti kultúráját is. A kelet-európai értelemben vett falu itt már gyakorlatilag ma is ismeretlen, mert a régi parasztporták lebontásával, átépítésével valamennyi kisvárossá cseperedett. Különös jelentőséget kapott mindezért a tárgyi néprajz emlékeinek átmentése. Amerre a kútgém látszik... kezdhetnénk stílusosan a beszámolót, ha lenne még arrafelé kút-* gém, amely eligazítsa az utast. De nincs, így aztán mehettünk a másik közmondás szerint, „toronyiránt”, azaz a németújvári - gössingi - vár tornya iránt. A Batthyányak sziklacsúcson álló ősi fészkének tornya valóban messze földre látszik, és megbújtak körülötte az apróbb települések, amelyeknek a hajdan erős vár védelmet nyújtott. Németújvártól hat kilométerre fekszik Gerersdorf község, amelynek korábban nem sok nevezetessége volt azonkívül, hogy igen jóízű kolbászt töltöttek és szalonnát pácoltak a helybéli böllérek. Mint a mesében Hogy Gerersdorfba annak is érdemes ellátogatnia, akinek történetesen nem a rokonsága lakik a településen, az annak köszönhető, hogy egy osztrák művész beleszeretett a dunántúli magyar népművészetbe. Ezenfelül pedig egy magyar művészasszonyba, akivel azóta nagy ábrándját építgeti. A dolog úgy kezdődött, hogy Gerhard F. J. Kisser, a jó nevű bécsi grafikus, a magyar népművészet iránti vonzalma során elhatározta, hogy nem szőtteseket, vagy mázas köcsögöket, hanem parasztházakat gyűjt, minden külső és belső eszközével, felszerelésével együtt. Ez csak pénztárca kérdése, mondhatja bárki, ami egyrészt igaz is, de áldozatos elkötelezettség nélkül aligha képzelhető el, hogy egy jól kereső művész minden jövedelmét enyészetnek indult parasztházak megmentésére áldozza. Ő ezt tette, és teszi azóta is, hogy szerzett egy darab földet a Gerersdorf melletti lankás kis domboldalon. Kezdte jó évtizeddel ezelőtt, és azóta már egész kis mesebeli falu nőtt ki a korábbi szántóföld helyén. Mondom, mesebeli, mert mai ember számára olybá tűnik a látvány - különösen a fejlett, modern osztrák vidéken - mintha a népmesék világában járna. Csakhogy itt semmi csalás, szépítés, semmi álparaszti díszlet, hanem minden tárgy és épület a régi népélet egy-egy fennmaradt darabja. Romházat veszek! A vidám, örök optimista típusú Gerhard már jócskán benne járt a falumúzeum alapításában, amikor megismerkedett a Bécsben élő magyar művészasszonnyal, a kitűnő szobrász Nyrommal. Habár nem kérdeztem tőlük, mégis bizonyos vagyok benne, hogy ez a kapcsolat elmélyítette, tudatosabbá tette Gerhardban a magyar néprajz és a pannon táj iránti vonzalmat is. Áz egyszerű falusi emberek talán csodabogárnak is tarthatták, hogy ez a tehetős osztrák úr rendre felvásárolja a környék düledező parasztházait. A fényképdokumentumok tanúsága szerint ezek a száz-kétszáz éves épületek többnyire beszakadt fedéllel, széljárta ablakokkal várták, hogy a végső enyészet ledöntse őket. Volt olyan is persze, amelyben még a legutóbbi időkig is laktak, és felszerelésével együtt került át a falumúzeumba. A lakó- és gazdasági épületeket, amint ilyenkor szokásos, felmérés és az egyes alkotórészek beszámozása után darabjaira szedték, és ügyes kezek ismét épületekké varázsolták őket Gerersdorfban. Az ácsokat, tetőfedőket, asztalosokat Magyarországon találta meg és vitte át dolgozni a művész házaspár. És csodák csodája, amikor a kézművesmesterségek színvonala idehaza, az elégtelen képzés következtében oly alacsonyra süllyedt, akadnak mégis aranykezű mesterek, akik képesek úgy átplántálni ezeket a régi épületeket, hogy meg sem látszik rajtuk a nagy utazás. A lakóházak, pajták, présházak, tárolók különleges vonzerejét az adja, hogy nem tűnnek múzeumnak, mert hiszen a főzőedénytől a
