Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-15 / 14. szám
MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK H Amikor szerencsétlen Lajos királyunk, e néven a második, ifjú életét ármány, vagy ellenség vasa által Mohács mezején hagyta, felesége, Mária királyné, fivéréhez, Ferdinándhoz menekült. A főherceg ekkor a család korábbi házassági kapcsolatai és a magyar rendek felkérése alapján, bejelentette igényét a magyar trónra. Habár Szapolyai János ellenkirálylyal osztoznia kellett az ország maradék területén, 1527. december 3-án, Székesfehér ősi koronázó egyházában fejére tették Szent István királyunk koronáját. Ettől kezdve, 1921. november 6-ig, amikor a magyar nemzetgyűlés külső nyomás alatt kimondotta a trónfosztást, Habsburg-házbéli király uralkodott „a magyar Szent Korona országai felett”. Magyarország ezzel történelmi esélyt kapott arra, hogy a Hunyadi Mátyás alatt megindult folyamat folytatásaként, s nyugati keresztény hagyományai jussán, felzárkózzék Európának szellemi és anyagi javakban gazdagabb térségeihez. A magyar rendek ezzel a lehetőséggel nem élve, sőt arra gyakran „Eb ura fakó”-t kiáltva, s a rendiség egyszer már Mohácshoz vezető útján tovább baktatva, újabb nemzeti katasztrófák felé fordították a kötőféket. EGYSÉGESEN ÉS ELVÁLASZTHATATLANUL Végül, 1848/49. nemzettisztító megrendülése után, felülkerekedni látszott a honszerelem mellett a józan ész is, amely kimunkálta Deák és Andrássy művét, a kiegyezést. Azt a bölcs történelmi kompromisszumot, amely oly sok vésznapot és mostoha sort látott hazánkat egy nagy birodalom egyenrangú részévé tette. A nosztalgiával emlegetett „boldog békeidők” mítoszát nemcsak a képzelet illette vonzó színekkel, hanem a valóságban is évi hét százalék körüli növekménnyel hajtotta előre Magyarországot a modern világfejlődés útján. Milyen boldogok is lennénk mostanság, ha csak a felét elérhetnénk! A Monarchiát - amelynek jelmondata volt az Indivisibili - tér et inseparabiliter, azaz „Feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul” - nem is negyvenöt, hanem immár jó hetvenkét éve nem volt kívánatos jó szóval illetni. Ebből kifolyólag, valós, harag és elfogultság nélküli értékelése máig várat magára. Ez annál is inkább különös, mert bár a sokat ostorozott Monarchia nem vezette el népeit a tejjel-mézzel folyó Kánaánba, de megajándékozta Közép-Európát a tisztes megélhetés, a nemzeti és társadalmi béke biztonságával, valamint a gazdaság viharos fejlődése mellett a tudományok és a művészetek olyan felszabadult virágzásával, amely csak az ekkor divatos szecesszió pompásan bizarr világához hasonlítható. A Monarchiát bemutató újabb kiadványok közül örömmel vehettük kézbe Alexander Sixtus von Redennek a közelmúltban végre magyar nyelven is megjelent munkáját, amelynek nagyon látványos, igényes kiadására a Széchényi Kiadó és a salzburgi Druckhaus Nonntal Bücherdienst vállalkozott. A beköszöntőt Habsburg Ottó írta, akitől érdemes idézni a következő, megszívlelendő gondolatokat: „Főleg a demokráciában van nagy szükség a hagyományra. Ugyanis aki nem ismeri a múltat, nem ítélheti meg a jövőt. A múlt az a talaj, amelyen állunk. Tanítómesterünk megmutatja, hogy milyen hibákat nem szabad újra elkövetni és mit kell tenni. így tehát ma éppen a demokrácia szempontjából szükséges, hogy tudomást szerezzünk kultúránk és tradíciónk gyökereiről.” Ez a könyv nem terjedelmes, összefoglaló történelmi tanulmány, hanem inkább színvonalas, közérthető vázlat, amely a Monarchia fénykorának hangulatát, életminőségét kívánja sok képpel és színes melléklettel bemutatni. Megismerhetjük belőle a himnuszokat, a címereket, a zászlókat, valamint a birodalom gyakorta hibásan emlegetett legfőbb adatait és jellemzőit. Eszerint az Osztrák-Magyar Monarchia területét tekintve, Oroszország után a kontinens legnagyobb, 676 615 négyzetkilométer területű állama volt, mintegy 51 millió lakossal. Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a lakosság 25%-a német, 17%-a magyar, 13%-a cseh, 11%-a szerb és horvát, 9%-a lengyel, 8%-a ukrán, 7%-a román, 4%-a szlovák, 3%-a szlovén, 2%-a olasz és 1%-a egyéb nemzetiségű volt. KÉT URALKODÓ NEMZET? Az évtizedeken keresztül besulykolt hiedelmek szerint ez az állam a „népek börtöne” volt, ahol a hatalomban a két legnagyobb nemzet, a magyar és a német, pontosabban annak uralkodó osztálya osztozott. Nos, ezzel szemben a józan valóság akként foglalható össze, hogy Ausztria- Magyarország alkotmányos monarchia volt, élén a Habsburg- Lotharingiai házból származó császár-királlyal. Nem igaz a közhasznú dualista monarchia kifejezés sem, mert a birodalom valójában három egységből, az Osztrák Császárságból, a Magyar Királyságból, valamint az 1878-ban a felbomló török birodalomtól elfoglalt és 1908-ban formálisan is annektált Bosznia és Hercegovina tartományból állott. Utóbbiakat mindvégig elkülönítetten, a cs. és kir. pénzügyminiszter által kormányozták. Továbbá az a propagandisztikus megállapítás sem állja meg a helyét, hogy a szláv elemet, elsősorban Csehországot kirekesztették volna a hatalom sáncai közül. Csehország, mint az osztrák korona örökös tartománya, a Monarchia Lajtán túli részében az osztrák tartományokkal, Alsó- és Felső-Ausztriával, Stájerországgal, vagy éppen Tirollal azonos jogokat élvezett, és a cseh arisztokrácia, valamint nagypolgárság mindig nagyon is előkelő helyet foglalt el a birodalmi adminisztrációban. Elegendő ha csak a híres hadvezérekre, Wallensteinre, a Windisch- Graetz hercegekre, vagy Ottokar Czernin gróf közös külügyminiszterre gondolunk. A szláv elemet pedig minden más etnikummal azonos állampolgári jogok illették meg. Magyarországot ellenben saját törvényei és alkotmányos intézményei szerint kormányozták, mert a Szent Korona
