Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-07-15 / 14. szám

HAZA! KORKÉP IS

Tudjuk-e, milyen is szülőföldünk? Jól tudjuk-e? Ismerjük-e? Mi, akik idehaza élünk... Míg feltűnik az országúton a megyetábla, Hajdú-Biharé - a képzelt határ írott figyelmeztetője -, a táj arculatát lesem: van-e, létezik-e jellegzetessége? S az emberek mások-e errefelé, mint mondjuk északabbra vagy éppen nyugatabbra? Azt hiszem: sok mindent rosszul tudunk, rosszul ismerünk.

Ez az országrész, Hajdú-Bihar sem múltjában, sem geográfiájában nem egységes. Három tájegység találkozásában terül el. Hozzátartozik a Nyírség délkeleti karéja, a Sárrét északi pereme, nyugatról meg a Hortobágy öleli - hídként a Nagykunság felé.

Szegény táj - gazdag históriával..

Mi váltja egymást? Tájban szikes legelők végtelenje, lecsapolt mocsárvidék, futóhomok - s a kenyeret adó fekete föld. S emberekben? Néprajzi eklektika, öszszekeveredés. Eltérő életmód. Kimondott szó nyomán, az elhatározással lettek egyazon igazgatási egység lakói a marhahajcsárok hajdani utódai, a hajdúk földjén élők, az egykorvolt pákász-halász világ és a pásztorkodó Hortobágy puszta-emberei, a dohánykrumpli Nyírségéből idesorolt bihariak és a cívis kálvinista Debrecen polgárai. Trianon keverte össze őket. Azóta a bihariak jó része Romániában él. De hogy a csöppnyi, ideát maradt biharimagyar több legyen: tettek hozzájuk a közigazgatásból nyírségieket. így aztán már lettek annyian, hogy az egykori Hajdú vármegyét elnevezhették Hajdú-Biharnak...

Attól szegény e táj, hogy roppant gazdag a históriája. Mindig is dúlások kereszttüzében élt Erdély és Magyarhon között. Nem kímélték sem a császáriak, sem a törökök, de még a hajdúk sem, hiszen míg itt hazájukat védték, a csatában pusztult, ami csak pusztulhatott... Falvak égtek, templomok dőltek le.

Nagyiétát keresem, arra vezet az út Debrecen felől. Nincs már,

csak később tudom meg: Létavértes lett a neve a faluösszevonás után. S mert gyermekkorom aprófalva kétfelől is megközelíthető: a másik utat választottam, Vámospércs lett az útirány Álmosd felé...

Álmos vezér nyomában?

Nem jegyzi fel semmiféle krónika, hogy Álmosd, ez a most háromezer lélekszámú település vajon mikor népesedett be. Csak a neve árulkodik. Nyelvtörténészek állítják, hogy minden helységnév végén levő „d” betű: Árpád kori kicsinyítő képző. Vagyis Álmosd nem más, mint Álmoska. Esetleg: a kis Álmos. Nem szükséges ehhez nagy képzelőerő: bizonyosan lakták már az első ezredfordulón

is, s talán éppen Álmos vezérre utal, vagy annak szülőhelyére. De a történészek, a nyelvészek figyelmét még elkerüli e táj. Pedig akadna kincs.

Álmosd nincs messze Debrecentől, alig negyven kilométer a távolság. Nincs messze? Emlékszem, nagyanyám már előző este elgyalogolt Nagyiétára, hogy a hajnali vonatot le ne késsé. Mert csak Létárói lehetett Debrecenbe jutni vonattal, s biztos, ami biztos, a tíz kilométeres gyalogút az állomásig neki épp elegendőnek tűnhetett, igyekezett mihamarabb túl lenni rajta... Most meg? Van már itt is benzingőz, járnak a Trabantok, a Wartburgok, a Ladák. És persze a busz is. Napjában többször. Viszi Debrecenbe munkára, tanulásra meg gyógyulásra az álmosdiak százait.

Kövesút sincs már, országút lett belőle. Az árok menti eperfák - alföldi gyereknek ezek jelentették a megmászható hegyeket - csak az emlékezetben élnek. Mind kivágták... Kellett a hely az útszélesítéshez. Pedig az eperfák ennivalót adtak az éhes vándornak. Védelmet is nyújtottak. Gyermekien vélt védelmet. Aláástunk, ha fejünk fölött zúgtak a

Itt még Magyarország, de a fákon-bokrokon túl a másik Bihar, Románia...