Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-07-01 / 13. szám
12 MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK A SZOMBATHELYI EMBERORGONA Százhúszan, piros köntösben Újabban többször felröppent a hír, hogy újjászervezik az egykor nagy hírű szombathelyi kórust, amely sok más egyházi intézményhez hasonlóan, áldozatul esett az elmúlt évtizedek vallásellenességének. A város idősebb polgárainak emlékezetében azonban mindmáig elevenen él az együttes emléke. A harmincas évek közepén, gróf Mikes János szombathelyi megyéspüspökben érlelődött meg az elhatározás, hogy székvárosának ígéretesen fejlődő kulturális életét egyházi kórussal gyarapítja. Elhatározása sokak számára meglepőnek tűnhetett, hiszen eladdig Szombathelyen sem hagyományai, sem pedig - mint az aggodalmaskodók vélték - alapjai sem voltak az ilyen vállalkozásnak. Hamarosan kiderült azonban, hogy a megvalósítás szakmai alapjairól is idejekorán gondoskodott a főpásztor. Egyik tehetséges ifjú papját, dr. Werner Alajost Rómába küldte, hogy Casimiri professzornál, a Laterani Bazilika karnagyánál folytasson egyházzenei tanulmányokat. LAUDATE DOMINUM - ISTEN DICSÉRETÉRE Amikor a tanulmányait kitüntetéssel végző, nagyálmú fiatalember hazatért, a püspök a kórus megszervezésének feladatával bízta meg, nehogy az Örök Város után szűknek érezze szerény pátriáját. És a zenei tehetsége mellett különleges szervezőkészséggel is megáldott Werner lobogó hévvel vetette bele magát a feladat megvalósításába. A kórus egy 18. századi egyházi épület emeleti nagytermében kapott próbalehetőséget. (E terem napjainkban dr. Smidt Lajos régészeti gyűjteményének ad otthont.) Ehhez azonban előbb kórustagok kellettek. Werner a város elemi és középiskoláinak legszebb hangú fiúnövendékeiből válogatta ki kórusának tagjait, akikhez később felnőtt férfiak is csatlakoztak. Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy az amatőr együttes naponta, délután háromtól az estéli órákig tartotta próbáit. A külön kezdett előkészítő gyakorlatok után a karnagy közös próbákra vonta össze a nyolcvan fiú és negyven felnőtt énekest. A kezdeményezés magával ragadta a város legtekintélyesebb polgárait, és dr. Smidt Lajos, a műgyűjtő sebész főorvos éppúgy csatlakozott az együtteshez, mint A fiatal Werner Alajos több orvos társa, valamint ügyvédek, tisztviselők és jó nevű iparosok is. Mondják, hogy a bariton szólamot vezető főorvosnak gyakran annyi ideje sem volt, hogy átöltözzék, és fehér köpenyben sietett át a műtőből a próbára. A Schola Cantorum Sabariensis nevet viselő együttes 1934. december 8-ikán, a Szeplőtelen Fogantatás ünnepén lépett először nyilvánosság elé a szombathelyi székesegyházban. A délután 5 órakor kezdődő előadáson megjelentek az ország zenei előkelőségei is, és az egyházi kórusirodalom remekeiből összeállított műsor osztatlan sikert, és tegyük hozzá, meglepetést keltett. A megjelentek minden bizonnyal kedves, amatőr igyekezetét vártak, és ehelyett a legmagasabb szintű hivatásos színvonalnak lehettek tanúi. Ettől kezdve a Schola megkezdte vendégszereplései sorát, a dunántúli városoktól kezdve a budapesti Szent István Bazilikáig és a Zeneakadémiáig. Műsoraikról hangfelvételeket készített a Magyar Rádió. JOBB, MINTA BÉCSI FIÚKAR A sajtó mindvégig felsősokon írt a kórus teljesítményéről. A tekintélyes zenekritikus, Tóth Aladár - aki pedig nem osztogatta könnyelműen az elismerést - úgy vélte, hogy csak a bécsi fiúkarhoz mérhető, vagy még jobb is a szombathelyi Schola teljesítménye. A sikerek csúcsán, 1937-ben formaruhát is kapott fellépéseihez az együttes, amit Nagyajtai Teréz, a Nemzeti Színház neves jelmeztervezője készített. A piros, reverendaszerű, bokáig érő köntöst fehér, magyar szádából készült, ráncos karing és a fiúknál
