Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-05-15 / 10. szám
50 VAGYOK, AKI VAGYOK ború után néhány alkotó a Rózsadombi Művésztelepet megalakította. Merész Gyula romos villáját hozták rendbe a Munkás Kultúra Szövetség tagjai: Bálint Endre, Stark Anna, Jakovits József és felesége, Vajda Júlia (Vajda Lajos özvegye), Lossonczy Tamás, Lossonczy Ibolya, Nádass József, Nádass Józsefné, Bíró Iván. Rendbe hozták a házat, hogy 1948-ban azután az erősebb jogán Cséby Lajos vezérőrnagy foglalja el a villa földszintjét. Jakovits pedig, aki újszülött ikergyermekeire hivatkozva tiltakozott a cserébe kiutalt Rottenbiller utcai társbérlet ellen, megtudhatta, hogy egy évtizeddel korábban, Spanyolországban a tábornok milyen eszközöket alkalmazott az ellenálló lakossággal szemben... A fordulat éve után tehát a rekamié a Rottenbiller utcába került. Attól eltekintve, hogy az „ötvenes évek” az újat kereső művészek számára a némaság esztendei voltak, s hogy Jakovits két másik élő művésszel, a halott Vajda műveivel, három gyerekkel, egy nagymamával és egy feleséggel volt kénytelen megosztani a társbérletet, ez a korszak számára a remény időszakának is tűnhetett. A reménytelenség pillanata a hatvanas évek elején érkezett el számára, akkor, amikor a korszak legfőbb művészeti korifeusa egy műterem-látogatás során, teázás közben megérttette vele, hogy szobrait Magyarországon még hosszú ideig nem állíthatja ki. így vállalkozott Jakovits József 1965-ben, a hatodik X felé közeledve, hogy az Egyesült Államokban folytatja - kezdi újra? - pályáját. Fél évig unokaöccsénél lakott, azután New Yorkban kapott egy műteremsarkot. Festeni kezdett. Különös képeket, amelyek persze számára, az ősi kultúrák, a népművészet iránt érdeklődő, a közvetlen látvány visszatükrözése helyett az emberi tudat, lélek őstartalmi kifejezésére irányuló művészetet létrehozó alkotó számára nem voltak különösek. A legtermészetesebb kifejező eszközként kínálkozott az írásjel, a héber betű, amely azután új művei központi elemévé változott. Triptichon, 1958-60 Egy barátja hóna alatt pillantotta meg a héber nyelvtankönyvet egy kiállításon. Megfogta a betűk csodája, majd a szavak, amelyeket szimbólumként használt fel, tükröztette, más formákkal társította őket. A művészethez, a zsidósághoz való viszony tisztázása éppen olyan fontos jellemzője ezeknek a műveknek, mint a teremtés újraélésének a vágya, egy mások által is folytatható szimbólumrendszer kifejlesztésének a szándéka. „Közben más szobor is született, - így a művész - már nem tipikusan kisplasztikák: Shekina, Moses, Adam, Cadmon, Főpap és a Fonottkalácsfejű Holy. No, lényege a működésemnek, hogy tartozom valahová, van Istenem, akivel párbeszédet folytathatok! így képzelheti, hogy nem nagyon érdekelt az emberek véleménye. A Tóra több, mint holmi illusztrációs lehetőség...” Egzisztenciát teremteni nem tudott New Yorkban. Ez persze nem is csoda, hiszen a műkereskedelem számára nem csupán kelet-európai illetősége, de a külső szempontoktól függetlenül formált szellemisége, emberi tartása miatt is túlságosan kemény diónak bizonyult. „Aranyozott kalitkában” élt, járta a galériákat, dolgozott, művei mellett ezerötszáz könyvet hozott haza, amikor 1987-ben visszatelepült. Közben itthon, ha nem is jött divatba, alaposan felértékelődött munkássága. Kiderült ugyanis, hogy a negyvenes-ötvenes évek magyar művészetéről az ő munkái nélkül nem alkotható teljes kép. Szobrait kiállították hát a hetvenes években egyre szaporodó visszatekintő csoportos tárlatokon. 1980-ban a modern magyar művészet akkoriban egyik legfontosabb centrumában, a Hatvani Múzeumban rendezték meg egyéni tárlatát, 1983-ben pedig végre Budapesten is egyéni kiállításon mutatták be műveit - a Magyar Nemzeti Galériában. Hetvenhárom éves volt akkor. Szerény, mint mindig - s igaza tudatában határozott, mint korábban is. Akkoriban már készülődött visszatelepülni, hiszen ő, aki a szocialista realizmus főpapjai számára idegen volt itthon, Amerikában emigránsnak érezte magát. Az egykori Rottenbiller utcát kereste, amikor hazaérkezett, de abból csak az emlékek maradtak, no meg a rekamié, amelynek ágyneműtartójából közben a művek a szentendrei Vajda Lajos Múzeumba kerültek. Az idők változnak tehát, szerencsére. És - ugyancsak szerencsére - vannak emberek, művészek, akik változatlanok maradnak. A nyolcvanéves Jakovits József a Fészek Galériában rendezett kiállításának azt a címet adta: „Vagyok, aki vagyok”, s ezek az ótestamentum soraira utaló szavak tökéletesen kifejezik az ő emberi, művészi tartását is az elmúlt évtizedekben. A plasztikákkal, képekkel, könyvekkel, tárgyakkal együtt a beszélgetés során mindig szóba kerülnek a régi barátok, társak is. Bálint Endre, aki festőként, kritikusként is támogatta az új törekvéseket képviselő kollégákat. Kállai Ernő, aki Jakovits számára nemcsak mint kritikus, művészettörténész volt fontos: együtt szállították ki targoncán Budáról Csepelre azokat a képeket, amelyekből 1945 után az első nonfiguratív kiállítást rendezték. Jakovits Józsefnek van mire emlékeznie - igazából azonban nem a múltban, hanem a jelenben és a jövőben él. Éppen két szentendrei művészt vár, korábbi szitanyomatainak kitűnő kivitelezőjét, Bálint Ildikót és Lukoviczky Endrét. Míg kikísér bennünket, a következő plasztikájához szerzett faanyagot mutatja. Dolgozik, sok új tervet dédelget: számára majd’ nyolcvanegy évesen is ez a legtermészetesebb állapot. P. SZABÓ ERNŐ
