Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-01 / 1. szám
60 IRODALMUNK KINCSESTÁRA KRÚDY GYULA A titkos szoba Szindbád egykor körülbelül másfél esztendeig fogságban volt egy nőnél, és ezt sohasem tudta elfelejteni. Artémizának hívták az asszonyt, és egy erdőtulajdonosnak volt a felesége azon a vidéken, ahol nagyszakállú papok mondják a misét, és a kis Jézusnak drágakőből van a szeme. A behavazott tornyon varjú üldögélt, tán ugyanaz, amelyik még Szindbádot a nagy kőház vaskosaras ablakán kikandikálni látta, midőn a szép Artémiza foglya volt. A rejtett szoba, ahol Szindbád a felvidéki városkában másfél esztendeig meghúzódott, ahol régi emberek kivágták a falakat, és mindenféle titkos utakkal látták el a házat és környékét: egy emberöltő előtt ugyancsak férfit rejtegetett, de akkor még Artémiza anyja kezelte a kulcsokat. A megkopott falon, a kanapé felett német vers volt olvasható, amelyet a régi lakó unalmában a falra írt. A szekrényajtó belső felén ugyancsak mindenféle dátumok szerepeltek, amelyeket ingváltás közben, szórakozottan az ajtóra felírt Szindbád elődje. Egy kóbor lovag lakott itt - mert abban az időben még voltak ilyenek hamispénz és hamisjáték miatt keresték a drabantok. Artémiza anyja eldugta a menekülőt, ráfogta, hogy bujdosó hazafi, és az akkori öregúr, a ház feje megelégedetten bólingatott a fejével, hogy már nem neki kell a rejtett szobában lakni, ahová néha egész télen át nem fűttetett be a kemény aszszonyság... Szindbád nevettében az öklét harapdálta, midőn e szigorú, házsártos és erkölcstelen asszonyságokra gondolt, akik a férjüket verték, míg a szeretőjükkel verették magukat, a nőcselédeiket számon tartották a fekhelyeiken, mielőtt a kerti kapun kiosontak volna a házból, el éjszakára ... Vajon ki lakik e rejtett szobában? - gondolta egy napon Szindbád, mint a legtöbb fogoly, aki időközönként visszatéreget arra a helyre, ahol erős tornyok és magas falak között büntetésből láncban ült... Szindbád útra kelt, hogy végre nyugodtan, félelem nélkül szemébe nézzen a menyecskének, akitől egykor úgy félt, hogy csaknem összetett kézzel beszélt vele. „Hogy sohasem rúgtam bele a csizmámmal!” - gondolta Szindbád fogcsikorgatva. Éj volt, és a hó úgy világított, mint általában mindig a felvidéki városokban, ahol a haranglábban messzire látszanak a harangok, és pontosan látni, amint éjfélkor lóbálni kezdi őket egy sötét árnyék. A kékfestő a folyó felé hamuszürkére festette a havat, mintha valamely új színt próbálgatna tót lányok szoknyájához. Mindenki mélyen aludt a városban, a nagyszakállú szolgabíró erőteljes horkolása a piac közepére hangzott, és az asszonyok a karácsonyfa alatt maradtak fekve a gyermekeikkel, és a vén asszonyok estve elhangzott meséivel álmodtak, midőn a városkát néha havas éjszakákon kegyetlen férfiak rohanták meg, akik a határon túlról vagy még messzebbről jöttek, és a karácsonyfa alatt megragadták a nőket. Szindbád természetesen tudott az álmokról, hisz a halottak mindent tudnak, de útját mégsem szakította meg a barna, falba épített kapuk előtt, ahonnan csigalépcső vezetett az emeletre, amely nappal sötét... és a karácsonyfa az utcai szobában áll, a diók, mogyorók, mézeskalácsok illatoznak, az asszony az otthon szőtt szőnyegen alszik. A saroknál ellenben, ahol vörösbarna vasajtó védelmezte a ház belsejét, amely ház a világos éjben fagyos ereszével és zúzmarás ablakaival szinte papirosból kivágottnak látszott, a kémények tétovázva kéklenek a magasban, és egy fehér függöny meglendül valahol egy ablakon, amint Szindbád nesztelenül a házba oson. A bakter akkor jött a mély hóban az országúton - mintha félt volna a házak árnyékától és furcsa, kis fénylő ködöt látott egy darabig, mint egy sisaknak vagy kardnak a csillanása. Artémiza a tükör előtt ült, és a tükörben magát nézegette. Éjszaka mindig ez volt a tennivalója, miután negyvenesztendős régebben elmúlott, és még mindig nem elégelte meg a hazugságokat, amelyeket a férfiak mondtak neki. A ráncok ellen szorosan felkötötte az állát, mint a halottakét szokás és a haját reménytelenül fésülte, fonta, mialatt folyton a tükörbe nézett, hogy egyszer, egyetlenszer felfedezi a régi arcát, a régi szépségét a mostani álarc mögött. Égyszer csak eltűnik ez a búskomoly, mérges, elégedetlen árnyék az állótükör fénylő lapjáról, és a háttérből halkan közeledik a lőcsei fehérasszony a bástyaajtóról, amint hajdanában a gavallérok mindenfélét hazudoztak. Sajnos, az árnyék a régi maradt, akárhogy fonta a haját, és nyúllábbal vörösre dörzsölte az arcát. A fehérneműs szekrény a mennyezetig ért, és komolyan pattantak a zárak, mint egy várkapun, midőn Artémiza éjjeli ruhát vett elő a fiókból ... Egy kis tükör függött a szekrény ajtaján - panorámában nyerte valaki; - a tükörben, a válla fölött észrevette az asszony Szindbádot. Felkiáltott:- Mily meglepetés! Aztán nagyon kedves, szeretetre méltó mosollyal világított a gyertyával Szindbád arcába:- Öreg lett, jóuram, az idő eljár. Ugyan mi történt magával? Kinek a lábánál térdepel? Talán valamelyik rongy barátném fogadta szolgálatába? Bizonyosan az a kis fekete, akinek egyszer mesét mondott egy délután, midőn hosszas könyörgésre bevittem őt magához? Emlékszik, a velencei feketekendős leányokról beszélt? De mily öreg lett! Szindbád megadással mosolygott. „És ha te látnád magad, sze-
