Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-01 / 1. szám
MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK 53 Nagy György, hódmezővásárhelyi éveiben programjából hiányzott. Hiszen például az 1910-es évek első felében a baloldali függetlenségiek, köztük Justh Gyula és Károlyi Mihály vagy a polgári radikálisok és a szociáldemokraták politikai célkitűzései között sem találhatjuk. Ady is csak 1912-ben írta róla „Gyönyörűségem telik a Te bátorságodban. Bátor vagy, tarts ki, légy magyar kultúrás és székely. Ha ezer cinikusság ért is: ma már Veled vagyok - lelkem szüksége, óhajtása s a mai megkergült elvtelen és tudatlan magyar élet üzenteti velem, hogy Te ember vagy a talpadon.” Ady ugyanis korábban, főként nagyváradi éveiben inkább a mágnások és püspökök hatalmát megtestesítő agráriusokat támadta. A feudális intézmények tovább élésében, a nemzetiségi kérdés megoldatlanságában látta a bajok forrásait. A feudális maradványok ellen küzdve, az 1905-1906- os politikai válság idején a koalíció vezetésével kibontakozó „nemzeti ellenállást” egyszerűen „úri ribilliónak” tartotta, s még a darabontkormányt is hajlandó volt támogatni. Ady az igazi nemzeti törekvések értékeit főként a koalíciós kormány bomlása idején ismerte fel. Ekkor oldódhatott meg számára a Tisza-rejtély is. Amikor Tisza István négyévi falusi magánya után újra győztesként tért vissza a politikai életbe, Ady az új Magyarország nevében fordult vele szembe. Nagy György ekkor, ezekben az években végérvényesen a köztársaság létrehozásáért szállt síkra. Ám nem pusztán a köztársasági államformáért, hanem a demokratikus szabadságjogokkal körülbástyázott, más szóval a demokratikus, alkotmányos államberendezkedésért is egyben. 1912-ben írta: „A köztársasági államforma kérdése Magyarországon nem pusztán közjogi kérdés, hanem az új társadalmi, gazdasági, szociális berendezkedésnek is gyűjtőneve.” Az eredeti függetlenségi közjogi ellenzékiségtől tehát gazdasági-társadalmi-politikai felfogásának radikalizálódásával együtt jut el a köztársaság tudatos vállalásáig. A politikai szabadságjogok terén már 1910- ben az általános egyenlő titkos választójog, az egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság következetes híve. 1913-ban pedig társadalmi reformtervei között találhatjuk a progresszív adórendszer bevezetésének, a biztosítás kiterjesztésének, a virilizmus eltörlésének, az ipar erdélyi fejlesztésének, a bukovinai székelyek, a moldvai csángók hazatelepítésének, a latifundiumok felszámolásának, majd az ezer holdon felüli birtoktestek felosztásának követelését. Megfogalmazta a magyar köztársaság új külpolitikai orientációjának szükségességét is. A Balkán-háborúk idején támogatta a balkáni kis népek önállósodási törekvéseit, 1914-ben pedig a szakítást a hármas szövetséggel. Meghatározta a haladás egyéb erőivel való viszonyát is. „Abban különbözünk a függetlenségi elveket valló más pártoktól, hogy közjogi téren a teljes állami függetlenségért küzdünk, s gazdasági, szociális törekvéseink radikálisak. Viszont a más radikális alakulásoktól az különböztet meg, hogy a mi radikalizmusunk minden ízében magyar, nemzeti radikalizmus. A mi ideálunk több, mint egy boldog ország, mert egy boldog Magyarország.” Mi lehet az oka akkor annak, hogy a magyar progresszió táborában Nagy György oly nehezen, kínkeservesen foglalta, foglalhatja el méltó helyét? Aligha szorul bizonyításra, hogy a politikai szabadságjogokat korlátozó, két világháború közötti korszak hatalmi elitje feledni kívánta a szocialista, demokratikus, valamint a köztársaság megalapítására irányuló mozgalmakat is. Később pedig, 1944- 45 után elsősorban a nagy szabadságküzdelmek valóságos vezetői kerültek az érdeklődés homlokterébe. Jászi Oszkár, Szende Pál, különösen pedig Justh Gyula vagy Nagy György nevével ritkán találkozhattunk. Az ’50-es évek fekete-fehér történeti tablóján pedig a demokratikus köztársaságért küzdő Nagy György neve eleve a sötét mezőbe került. A körülötte kialakult kínos csendet az elmúlt években jószerével csak a hódmezővásárhelyi megemlékezések törték meg. Ennek egyik és talán a döntő oka az ő székely dacosságában, az erdélyi magyarság sorsáért olyannyira aggódó s ennek hangot is adó politikus egyéniségében keresendő. Mert a hivatalos politika rangjára emelkedett s az elmúlt évekig kíméletlenül uralkodott az a felfogás, amely szerint a szomszédos, úgynevezett szocialista országokban élő kisebbségek sorsa, helyzete a szóban forgó államok belügye. S aki ezt hazánkban akár közvetve is vitatta, arra rásütötték a nacionalizmus bélyegét. Miközben a kivételes szorgalmú és műveltségű erdélyi értelmiség sorra-rendre veszítette és veszíti el szárnytollait. S mindezt visszamenőleg is érvényesítették. Pedig Nagy György székely mivolta jobbára nem általános magyar nemzeti szólamokban jelentkezett, hanem a korabeli szemmel látható jelenségekhez kapcsolódott. így pl. az erdélyi magyar parasztság földjeinek apadását vagy az amerikai és romániai kényszerkivándorlást a rá olyannyira jellemző hevességgel tette szóvá. Ebben az összefüggésben és Illyés közismert megfogalmazásával: „A nacionalista jogot sért (más népekét, önző előnyért); a patrióta jogot véd (voltaképp nem is a maga népét, hanem az Emberét, az Emberiségét).” Nagy György átfogónak tekinthető demokratikus programjából a nemzetiségek alapkérdései sem hiányozhattak. PÖLÖSKEI FERENC
