Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-04-15 / 8. szám

34 HAZAI KÖRKÉP

már köröznek. Úgyhogy most azonnal be is kísér a parancsnokságra. A nyilasok átadtak neki, ő meg bevitt egy kapu alá, és azt mondta: „Gyorsan hozza rendbe magát! - szakadt volt az ingem, ruhám. - Aztán tűnjön el!” Volt nálam valamennyi pénz, neki akartam adni, de nem fogadta el. Azóta is bánt, hogy nem kérdeztem meg a nevét.

1945 tavaszán azt a hétvégi házat is el kellett hagynunk, ahol meghúztuk feleségemmel magunkat, mert Malinovszkij marsall a környékünkre költözött, mindenkit kilakoltattak. Hajnalban, úgy hat óra körül, megérkeztünk Tisza Kálmán téri lakásunkhoz. A házmesterhez csöngettünk be, hogy jelezzük érkezésünket. Kimerültek voltunk, átfáztunk. Kérdeztem is a házmestert, van-e a házban fűtés, meleg víz. Ő meg nézett ránk csodálkozva: „Micsoda?! Meleg víz?! Hát lakásuk sincs! Bombatalálatot kapott!”

Nem akartunk hinni neki. Felmentünk, és tényleg nem volt lakás. Az összes holminkból csak egy könyvborító maradt, ezt hoztuk el magunkkal. Barátok befogadtak, és kezdtük elölről az életet.-Zsiga bácsi még nem beszélt semmit egyik legnagyobb szenvedélyéről, a népművészeti tárgyak gyűjtéséről..- Annak a története is a gyerekkoromig nyúlik vissza. Tudja,

Mezőtúrnak nem volt más természeti kincse, mint a finom agyaga. A fazekasok tudták ezt, úgyhogy ezernyolcszáztíz körül már kétszáznyolcvan iparos dolgozott a városban. Én kisgyerekként bejártam a leghíresebb agyagos műhelybe, Badár Balázshoz. Ott álmélkodtam naphosszat, amint egy marék sárból percek alatt csodálatos bokályt, korsót vagy tálat varázsolt. Az első féltve őrzött kincseim Badár Balázs kezéből kerültek ki. Aztán egyre inkább elkapott a szenvedély, szerencsére később a feleségemet is. Amikor például vidékre jártam előadásokat tartani, mindig azt kértem, ha lehet, akkor piac napjára tegyék az előadást. Hajnalban kimentem a piacra, megvettem azokat a népművészeti tárgyakat, amelyek még hiányoztak a gyűjteményből. Volt olyan időszak, hogy háromszázhúsz pengős fizetésemből csak két pengőt vittem haza a fizetés napján, a többit ki kellett fizetnem adósság fejében a különböző lefoglalózott tárgyakért. Még a villamosra se mertem felszállni, mert féltem, hárman-négyen megszólítanak, hogy nekik is tartozom.- Egy ideig abban a házban éltek, ahol most a gyűjtemény van, és akkor Zsiga bácsiék fogadták a látogatókat.- Annak már több mint tíz éve. Egy nap kiderült, hogy romos a ház, mert csak kívülről festették ki, amikor bennünket beköltöztettek. Huszonnégy óra alatt el kellett hagynunk otthonunkat. Azt ígérték, hat-nyolc hónap alatt rendbehozzák, de három és fél év lett belőle. S mi már nem mentünk vissza, itt maradtunk a nyugdíjasházban, ebben a garzonban. Pedig sok szép élményünk fűződik a lakásmúzeumhoz. A nagyobb külföldi csoportokat általában előre bejelentették. Ilyenkor a feleségem mindig pogácsát sütött nekik, és általában a pár percesre tervezett látogatásból több órás lett. Sokan megkérdezték a látogatók közül, milyen szempontok szerint gyűjtöttük a tárgyakat. Én meg mindig azt feleltem: „A Duna menti népek barátságát igyekeztünk az otthonunkban megvalósítani.” Mert békességben megférnek egymással a felvidéki, az erdélyi, az alföldi, a dunántúli népek művészi tárgyai.- Mivel telnek mostanában Zsiga bácsi napjai?- Nagyon nagy munkában vagyunk, minden nap diktálom a feleségemnek a visszaemlékezéseimet. Az utóbbi negyvenöt évben lakat volt a számon, de most végre levették. Szeretném minden emlékemet, élményemet elmesélni, leírni ebben az életrajzi könyvben. Feleségem pedig gépeli szorgalmasan a fejezeteket, azon az írógépen, amelyet első könyvem honoráriumából vásároltam, 1935-ben.

ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA