Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-15 / 8. szám
MESÉL A MÚZEUM, MESÉL A GAZDÁJA Kun Zsigmond évszázada HAZAI KÖRKÉP 29 Tálak, korsók, kancsók, bütykösök, bokályok, kézimunkák és szőnyegek, a népművészet remekei egy csokorban az egykori Nagy-Magyarország területéről. így lehetne összefoglalni mindazt a látnivalót, amelyet Kun Zsigmond népművészeti gyűjteménye nyújt az óbudai Fő tér műemlékegyüttesének egy 18. században épült polgárházában. De kicsoda Kun Zsigmond, akinek a nevét ez a csodálatosan gazdag, hangulatos lakásmúzeum viseli? A budai nyugdíjasház egyik tenyérnyi kis garzonlakásában él Kun Zsigmond és felesége, Erzsi néni. Mielőtt meglátogattam volna őket, megtudtam, hogy Zsiga bácsi idén tavasszal tölti be életének 97. esztendejét. A csengetésre egy ezüst hajú, bájos idős hölgy, Erzsi néni nyitott ajtót, Zsiga bácsi pedig felpattant a székéből, és felém sietve nyújtotta a kezét.- De remekül tetszik kinézni - szaladt ki a számon a bók, hiszen, ha Kun Zsigmonddal az utcán találkozom, bizony még hetvenévesnek sem gondolom.- Ahhoz viszonyítva, hogy milyen régóta „működöm”, hát elég jól vagyok. Annyira jól, hogy mutogathatnának is, mondjuk pénzért, a bevételt pedig átutalnám az árva gyerekek javára - így fűzte a szót Zsiga bácsi. S miután pár óráig színes történetekkel szóval tartott, meggyőződhettem, hogy nemcsak jó egészségnek, hanem tökéletes szellemi frissességnek is örvend, és kitűnő humorérzékkel is bír.-Mezőtúron születtem 1893 márciusában, Gábor napján - fog bele élettörténetébe. - Sajnos mégsem a Gábor nevet kaptam a keresztségben, hanem nagybátyám, a család büszkesége után Zsigmond lettem, pedig én szívesbben viseltem volná a Gábor nevet. A Gábort olyan jól lehet kiáltani, a Zsigmondot pedig csak halkan, zárt ajakkal lehet kimondani. Én pedig mindig nagy hangú voltam, sokat kiabáltam, rakoncátlankodtam életem során. Az első nagy kalandom ötéves koromban esett meg velem. Mezőtúrra érkezett egy medvetáncoltató, engem végtelenül elbűvölt. Különösen akkor, amikor megtudtam, hogy otthon még fényes szőrű kis medvebocsai is vannak a művésznek. El is határoztam, követem őt, és beállók medvetáncoltatónak. így is lett, mentem utána egészen Túrkevéig. Tizenhét kilométert tettem meg gyalog, mezítláb. Mezőtúron és a környező tanyákon persze engem keresett mindenki, még a lovas rendőrök is. Túrkevén aztán el is kaptak, no nem a lovas rendőrök, hanem az inasunk, a Borús Gazsi. - Megfogta a csuklómat, és rám kiáltott: „Hékás, nem erre van az Óperencia!”, és hiába kapálóztam, ordítottam a kis medvék után, hazacipelt.-Szülei mivel foglalkoztak?- Mezőtúron minden Kun család gazdag volt, Kun Márton nagyapámnak is volt vagy 800 hold földje. Szerencsére azonban ő olyan víg kedélyű, nótás ember volt, hogy az egészet úgy, ahogy volt, elmulatta. Azt mondták róla a környékben, hogy a lakodalmán odaköltözött hozzá egy cigánybanda, s csak azután mentek el, amikor kikísérték őt utolsó útjára a temetőbe. Ennek köszönhettem, hogy nem kerültem az 50-es években kuláklistára. Édesapám iparos volt, cipész. Öten voltunk testvérek, s hogy el tudjon tartani bennünket, hajnali öt órától este tízig dolgozott. Édesanyám pedig felolvasott neki, meg nekünk gyerekeknek is. Én tehát nem mesén nőttem fel, hanem Petőfin, Kossuthon, Jókain. Nyolcéves koromban már félszáznál több Jókai-művet ismertem.- Iskoláiról, nevelőiről milyen emlékei vannak?- Az én egyik tanitóm az inasunk volt, a már emlegetett Borús Gazsi. Ez a legény csuda érdekes történeteket tudott, én meg csak ittam a szavait. De nemcsak kigondolta, hanem el is hitte, amit mondott. Ha nem hiszi, akkor nem indul el három társával együtt, hogy megkeresse Petőfit. A mezőtúri nép ugyanis azt tartotta: Petőfi nem esett el a segesvári ütközetben, hanem fogságba került, s valahol a Kamcsatkán él. Gazsiék elhatározták, hogy hazahozzák őt. Elmentek először a Balaton környékére, keresték azt az alagutat, amely állítólag a tengerhez vezetett, de valószínűleg nem találták meg, mert gyalogosan vágtak neki az útnak Fiume irányába. Ott akartak volna matróznak elszegődni egy hajóra, hogy eljussanak Kamcsatkára. De még mielőtt elérték volna a fiumei kikötőt, elfogták őket, és visszatoloncolták Mezőtúrra. Nem is bántam, mert életem egyik legnagyobb csalódását Gazsi okozta, amiért engem nem vitt magával erre az útra, holott megígérte. Aztán elemibe jártam, majd fölvettek a mezőtúri gimnáziumba. Abba az „oskolába”, amit 1530-ban a mezőtúri emberek építettek, sárból és vesszőből, hogy „az oskola megőrizze a mezőtúri beszídet és a nípet”. Az érettségit azonban magánúton tettem le, mert tizennégy éves koromban elmentem dolgozni a
