Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-04-15 / 8. szám

KILÁTÓ 25 A hamiltoni Szent István-templom homlokzata a kórus tagjaival ként kiutaztam, egyházi műveket énekelt. Mélyen ülő - sűrű sze­möldökű fekete a szeme, ke­mény s mégis megnyerő a tekin­tete, erős, kisportolt alkat. Ehhez képest a hangja visszafogott, s szinte szelíd, amikor imádkozik és a misét végzi a kisfiú meg a be­font hajú kisleány ministránsok­­kal. A mise végén a szállodagon­dok miatt szállást kért a hívektől a kórus ötven tagja részére. Túlje­lentkeztek. Özvegy Oberfrank né­ni, mivel nem volt kocsija, taxival jött be este, és sírva ment haza, hogy neki már nem jutott magyar vendég. Az ajándéklemez is alig tudta megvigasztalni. Biztos, hogy Fülöp atya személyes vará­zsa is benne volt a nem remélt si­kerben, az, hogy ő maga szólt a hívekhez. Bennem, a nyakas kálvinistá­ban volt némi előítélet, mikor megtudtam, hogy az atya a Jézus Társaság tagja, vagyis jezsuita. A réges-régi magyar egyházi törté­nelemből a vallási villongások, a templom- és iskolafoglalások, visszafoglalások sok keserű kései reflexe - úgy látszik - még ben­nem élt. Voltaképp akkor rendül­tem meg, amikor az első estén el­mondta: hogyan lett pap. Amerikai barátommal, a cleve­landi Dús Lászlóval - aki a kórus amerikai szereplését megszervez­te - ott kaptunk szállást nála, a parókián. Ekkor nyilt meg őszin­tén először. A szokásos kérdésre, hogy mi­kor lett a rend tagja, szokatlan volt a válasz: a soproni erdő- és bányamérnöki egyetemmel jött ki ő is 1956-ban. Torontóban nyert mérnöki diplomát. Komolyan és mindvégig sikeresen végezte a szakmáját: geológusként kutatott Észak- és Dél-Amerikában, s ha jól emlékszem, Afrikában is.- Most már más kincseket: gyöngyöket, drágaköveket kere­sünk - tette hozzá mosolyogva Fülöp József atya. Őt nem a szülei küldték gyer­mekként, anyagi okokból erre a pályára: „érett ésszel, józanon” maga választotta ezt az utat, ott­hagyva a kitaposott pályát, szép eredményekkel ragyogó munká­ját. Nem úgy történt a változás, mint Saulussal a damaszkuszi úton. Már mérnökhallgatóként is fölvett Torontóban filozófiai tár­gyakat, vizsgázott is belőlük, s ezeket a vizsgáit később be is szá­mították a teológián.- Geológus teológus - mutat­kozott be másnap az autóbuszun­kon, hogy mielőtt a Föld egyik legfelségesebb természeti kincsé­hez, a Niagara-zuhataghoz ki­mennénk, földtörténetileg is is­mertesse a világ e csodájának lét­rejöttét. A rögtönzött kis előadás­hoz szemléltető eszközként még a busz autótérképének lapjait is kézbe vette, ezzel mutatva be a földrétegek - „lemezek” - egy­másra csúszását, amelyek közül az egyik leszakadása, letörése lét­rehozta a mennydörgő zuhatagot. A niagarai kirándulásról haza­térve este az irodájában találtuk. Cukorkával kínált, ami egy tal­pas pohárban áll az íróasztala sarkán. A rózsaszín cukorka kámforos gyógycukor volt: mint­ha csak puritán nagyapám hozta volna, akinek elve szerint nem szabad kényeztetni a testet ha­szontalan édességekkel. Megszólalt a telefon. Távolsági hívás New Yorkból: egy beteg, idős hölgy kereste, aki ugyan nem értett magyarul, de fordíttat­­ta magának az atya szavait, ami­kor korábban ott is prédikált. S oly’ mély szellemi vonzalom ala­kult ki benne iránta, hogy időn­ként rendszeresen jelentkezik te­lefonon: most éppen zongorázott (ez az egyik vigasza), s utána az atya megnyugtató, bátorító sza­vait akarta hallani. Élő hit - ez áradt minden szó­­nokiasság, színpadiasság nélkül Fülöp József szavaiból. Később a Niagara utáni máso­dik kanadai csodáról beszélget­tünk: a Szent Erzsébet viliágé­ról, a 700 személyes öregek váro­sáról, amelyet a segítő nővérek teremtettek a semmiből. S most is egyre nő még, terebélyesedik, a legkorszerűbben fölszerelt meleg otthont nyújtva az idős betegek­nek és a magányosoknak. A ma­gyar Margit nővér, az igazgatónő minderre csak azt mondogatja: ez az Isten csodája.-A hit csodája - teszi hozzá Fülöp atya amely valamikor gótikus székesegyházakat emelt a semmiből, most pedig 8-10 eme­letes lakópalotát s kis családi há­zak sokaságát a rászorulóknak. Beszélgetés közben meghív a gyülekezeti terembe, ahol kilenc­től tizenegyig bingózás folyik: a bevétel az egyházat illeti. Ártat­lan szerencsejáték, van, aki 70 táblával is játszik (egy-egy szám­tábla ára 25 cent), s ha a kihúzott szám rajta van a táblán, a megfe­lelő számjegyet letakarják. Aztán, ha valakinél keresztben vagy hosszában már egy egész sor le van takarva, bekiáltja: hogy: Bin­­go! - s szaladhat fölvenni a pén­zét. A táblára hajló, feszülten fi­gyelő arcok közt végigsétálva föl-

Next

/
Thumbnails
Contents