Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-15 / 8. szám
KRÓNIKA 7 RUFFY PÉTER Hajnali jegyzet a tenger föltámadásáról Igen. így igaz. Föltámadott a tenger. Az országgyűlési választást követő második napon, március 27-én, kedd hajnalán kopogtatom le ezeket a vigasztaló, vérző, kétkedő s reményteli sorokat e nép kinyilvánított akaratáról. A választást megelőző negyvenhárom évnyi hátteret egy bukott követjelölt írta le ugyan, de a Szabadszállásról elkergetett Petőfi Sándor három sora időtlenül igaz. A Föltámadott a tenger... végső három sora hangzik így. Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr. A gálya országos reccsenéssel tört darabjaira, az örvény mindent elnyelni látszik. A víz - a népnyi tenger - lett az úr. Nem vagyok alkotmányjogász, történelmünk nem hivatásom, csak szenvedélyem. Ezért csak országlakosként kockáztatom meg a megjegyzést. Ilyen történelmünkben még soha nem történt. Ezerszáz éves históriánk során a rákost mezőn vagy a Duna jegén voltak olyan királyválasztásaink, hol az országos rendek mellett és mögött hallatta hangját az istenadta nép is. A pozsonyi országgyűléseken döntöttek - ha a Habsburg-kor korlátái között - az ország bárói, főnemesek, egyházak, karok és rendek, de döntéseiket nem befolyásolhatta a népakarat és szavazata, s jeles időkben csupán az óhaja. A forradalom, 48/49 bimbózó szabadságharcának pesti országgyűlésére bekiáltott az utca, az ország, a nép, de még e forradalmi országgyűlésbe sem került be Petőfi Sándor, e nép kiváltságokat döntögető költőfia. Aki ismeri követjelöléseink, képviselőválasztásaink történetét és lapozgatott jogtörténetünkben, jól tudja, mennyire kordában tartották a népakaratot, s a paragrafusok között mindig is jelen volt az óvatosság, kirekesztő szándék, még a jeles esetekben is. A második világháború után. egy vesztes ország népe 1945-ben szabadon választott ugyan, döntéseit nem hamisították meg, de Budapesten jelen volt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság, az országban pedig egy másik ország hadereje. A nagyvilág elismerte a választások tisztaságát, de egy ellenőrzött ország korlátozott függetlensége idején a lopakodó diktatúra a győztes pártból vesztest, vezetőiből menekülőket, a vesztes pártból győztest, az országból pedig jogok nélküli pártállamot formált. A magyar történelem első olyan szabad választása, amely nem rekesztett ki jobbágyot, de főrendet sem, nem rekesztette ki a népet, vagy volt grófjait, sem a jobbágyok leszármazottait, sem nagybirtokok egykori urait, sem felekezeti vagy más népcsoportokat; ahol a törvény szegénynek és gazdagnak, nőknek, minden felnőtt országlakosnak választójogot adott, minden fenyegetettség nélkül - a március 25-ei, e vasárnapi akaratnyilvánítás és döntés volt. Egy másik ország csökkentett mértékű hadereje még jelen volt ugyan, de már jelképesnek sem mondható; végleges távozását a megköttetett nemzetközi szerződés biztosítja. Ez a nép, történelmében először, minden akadályozó feltétel, minden korlátozó szándék beépítése nélkül, nemzetközi megfigyelés mellett megválthatta. kinyilváníthatta szándékát, döntését, választását és akaratát. Március huszonötödiké e nép és kis ország életében történelem, de ebben a közép-európai térségben, kisugárzásában és hatásaiban világtörténelem. Hogy e világtörténelmi folyamatot ezernél több külföldi újságíró, filmes és televíziós figyelte, jegyezte, fényképezte, vette föl magnószalagra, kazettára, s közvetítette a televízió nemzetközi hálózatán keresztül? Hogy a Magyar Televízió jól, vagy nem jól, akadozva, ismeretlen, előre nem látható akadályokkal küzdve közvetíthetett csak? Hogy az ország népének nem is jelentéktelen része a televíziós közvetítés teljes éjszakáján át virrasztón a képernyő előtt, és Magyarország eljövendő sorsát kutatta, leste, ünnepelte? Hogy akadt olyan tisztségviselő, aki nem aludt három napon át? Ezek a körülmények, bármennyire „szenzációsak" is, a nagy ügynek a részletei csupán. Hogy a televízió stúdióiban bekonferált „első” győztes a „független" követjelöltként indult Németh Miklós miniszterelnök lett? Ez talán nemes főhajtás volt, s - remélni merem - valamennyiünké azért, hogy államférfiúi bölcsességgel és konok bátorsággal nyitotta ki a zárt kaput a népszabadság szelleme és gyakorlata előtt. Hogy egy amerikás magyar szinte okmányok nélkül „rohant " haza, s rögtönözve kiállított, ideiglenes személyi igazolvány alapján szavazott, mert ez az ö országa, az ö szülőföldje, az ő hazája, az ő személyes tulajdona, s ennek az országnak a sorsába beleszólni elidegeníthetetlen, örök joga ? Mindez pályatársaimnak kedves sztori, sok-sok finom mazsolaszem, riportok fűszere, kommentárok égből hullt ajándéka. A döntő azonban az, hogy - Petőfi három szavával élve - Föltámadott a tenger... S a nép, a kedve szegett, mindennapi kenyérgondokkal küzdő, nem is egyszer megalázott és megtiport, pillanatnyilag nem sokasodó, nem szaporodó, legjobb fiai sorsát végignézve, öngyilkosságba menekülő, sokszor a számkivetettséget választó, gyakran már tanácstalan, reményeit vesztő, a tudathasadásig meghasonlott magyar nép - keresztények, felekeze ten kívüliek, Mózes-hitűek. nemzetiségiek - a porból fölemelte árva fejét, s a nyugati választásokat is megtetéző számarányban elment szavazni, hogy valamennyiünk sorsáról döntsön. Ez pedig nem a fáradtság, a lelki restség, a tudathasadás és a kétségbeesés kísérő jele. Ez a nép a mélység szakadékából a szemünk láttára égi magasságba emelkedett föl. Dobpergések és utcai harcok, barikádok és polgárháború, drámák robbanása és a nép testének vérzése nélkül, már-már csendben és méltóságteljesen megbuktatta a pártállamot, a félig már lebontott diktatúrát, s győztesekké avatta az ellenzéket, annak is a két legerősebb szekértáborát. Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja...
