Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-04-01 / 7. szám

SAJTÓTÜKÖR 37 A Reichmann testvérek birodalma A „Magyar Zsidók Lapja” a Reichmann testvérek egyedülálló karrierjéről közöl érdekes ismertetést. A Reichmann család Ma­gyarországról Hitler gyil­kos csapatai elől mene­kült Bécsbe, ahonnan Ma­rokkóba távozott, majd az 50-es évek derekán Toron­tóban próbált szerencsét. Alig három évtized alatt felépitették a világ legna­gyobb irodaház-birodal­mát. Napjainkban Chica­góban építik egymillió dollárért a világ legmaga­sabb irodaházát. London­ban tavaly ősszel fejezték be a Canary rakparti to­ronyházat, ami a maga ha­talmas tömegével, kétszáz lábbal, vagyis mintegy 66 méterrel lett magasabb, mint az angol főváros ed­digi legmagasabb épülete. A három magyarországi születésű építési vállalko­zó központilag irányítja birodalma vállalkozásait. Reichmannék szigorú­an vallásos zsidók, akik­nél a munkát minden pén­teken és ünnep előtti na­pon már naplemente kö­zeledtével abba kell hagy-ÚJ ÉLET ni. A nagy vállalkozó test­vérek vallásosságához tar­tozik még nagylelkű jóté­konyságuk. Sikerük titka talán éppen abban rejlik - véli az Új Élet cikkírója -, hogy Reichmannék külön­böznek a környező világ­tól. Egy olyan piacorien­tált társadalomban, ahol a pénz határozza meg a dol­gok alakulását, az ő em­berségük, erkölcsi normá­ik bizalmat keltenek. Egy New York-i bankár leszö­gezte: „Senki nem bízik senkiben a pénzt illetően, kivéve Reichmannékat.” A magyar zsidók heti­lapja végezetül a Reich­­mann fivérek gyökereiről szól. Anyanyelvűket, gyer­mekkoruk nyelvét ma is jól beszélik, és szívükön viselik a magyar zsidó val­lási élet sorsát. Ennek a közelmúltban is tanúi le­hettünk, amikor a tizenkét évfolyamos felekezeti is­kola megalakulásának ok­mányát Budapesten aláír­ták, ahol a művelődési mi­niszter, Glatz Ferenc mel­lett ott ült az egyik Reich­­mann fivér, aki támogató­ja az iskolának. gyítani. Megérezte, hogy nem hagyhat egyedül. Megérintettem szülőfölde­met, s a romlásba döntött, a tönkrevert, a lesöpört padlású szülőfalum min­den bajomból talpra állí­tott engem. Magán nem tudott segíteni, de rajtam igen. Mindez 1952-ben történt. 1956 októberéről így vall az író:- A forradalom évében huszonhat éves voltam. Az igazság és a halál köze­lébe ekkor sodródtam ta­lán a legközelebb. No­vember 4-e után minden megsemmisült, amit a for­radalom kimondott, meg­nevezett, célul állított ma­ga elé. Vagyis 56 novem­bere után a porból, a sem­miből kellett föltápász­­kodni. Bennem ettől a gyászos határidőtől kezd­ve mosódik egybe az idő. Manapság egyre többen emlegetik külön a hatva­nas éveket, a hetvenes éveket, sőt a nyolcvanaso­kat is. Számomra az 56-tól 88-ig terjedő idő egybe­mosódik. A „miért?”-re így felel a költő:- Ez alatt az idő alatt én csak egy dolgot értettem meg sorsszerűén: azt, hogy ebben az országban és ebben a térségben min­dent a politikai hatalom birtokol, egyedül az erköl­csi erőfeszítés nincs a bir­tokában. Ez a magukat megteremtő egyénekben van. Gondoljon például Szaharovra vagy Tőkés Lászlóra. Nem volt sem­mi, de semmi eszközük, csak a személyiségükbe fölhalmozott erkölcsi erő, és mégis győztek. A Magyar Nemzet ha­sábjain közölt hosszabb beszélgetés végén - amely­ből itt csak néhány jellem­ző részletet tudtunk kira­gadni - a következő kér­dést teszi fel az újságíró: „Sose jutott eszébe, hogy jobb lett volna talán egy másik korban születnie?” íme Csoóri Sándor vála­sza:- Soha. Hisz’ mindent összevetve - különösen az utolsó idők eseményeit - kivételesen izgalmas kor­ban éltem. A magyarság most kezd fölocsúdni újra a trianoni és párizsi nagy ökölcsapások után, s lelki, szellemi, történelmi egysé­gét most kezdi ismét meg­teremteni. Sőt talán azt is be tudja bizonyítani a vi­lágnak, hogy mennyire nem azonos ő azzal a poli­tikai látszattal, amivel idestova száz éve azonosí­tották. Mindezt verssel, prózával s a politizálás higgadt ösztönével előse­gíteni - nem akármi. Sze­rencsére tudom, hogy a neheze még csak ezután szakad ránk. Beszélgetés Csoóri Sándorral A hatvanéves íróval közöl beszélgetést a népszerű napilap, születésnapja al­kalmából.- Egész eddigi életem, az első tizenhárom évet le­számítva, folyamatos küz­delem volt - emlékezik az író. - Gyerekkorom, mint a legtöbb természetbe szü­lető parasztfiúé, édenker­­tinek nevezhető... Ebből a paradicsomi állapotom­ból szakított ki előbb a ta­nulás, két év múlva pedig a háború. Az idilli létből egyenesen „János jelené­sei” közé jutottam. A zu­hanó fecskék helyére a zu­hanó stukák és Mes­­serschmidtek nyomultak. Háborús élményei után ■- Lőcsei Gabriella kérdé­seire válaszolva - az ötve­nes évekre emlékezik Csoóri:- Volt egy pillanatom, amikor majdnem beálltam fújni a trombitát én is, hu­szonegy évesen, roncsolt tüdővel. Éljen a párt, tap­soltam hangosan a többi­ekkel. De anyám hazavitt magával Zámolyra, gyó­l/ILÁá PR0LETÁM/II, B$CSÁSSAT9K /HEG !

Next

/
Thumbnails
Contents