Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-04-01 / 7. szám

A TŐKÉS CSALÁD TAVASZA Jl

érezte hiányát semminek. Ebből vittem útravalót - bár nem voltam olyan nagy lélek, mint ő s amit tudtam, továbbadtam a gyermekeimnek.

*

Barátaink, lelkésztársak sokszor vitték el a gyerekeinket nyaralni, mert tudták, hogy egy fizetésből nyolc gyermekkel nehezen vagyunk. Egyik nyáron László, a hetedik gyermek, egy kisebb körútra indult, többek között egy kiváló lelkészhez, Herman Jánoshoz. Bivalyokat őrzött, tetszett neki a nomád élet, de főleg ennek a Herman Jánosnak a kitartó, komoly munkája, ahogyan a szórványokban élő magyarokat felkereste. Ha két-három család volt egy faluban, akkor is prédikált, hegyen-völgyön keresztül gyalogolt, úgy pásztorolta a híveit, a magyarjait. Nagy hatással volt Lászlóra, hogy ez a különben beteg ember mennyit tesz a népéért. Rajta kívül is volt még egy pár ilyen példaadó lelkipásztor, akiknél nyaralt, s amikor hazajött, azt mondta: „Édesanyám, pap akarok lenni!” Nagyon boldog voltam.

Egy lépésre laktunk a teológiától, de rávett minket, hogy bentlakásos lehessen (pedig nem álltunk valami jól pénz dolgában), azzal indokolta: „könnyű innen a szomszédból úri fiúként bemenni és beülni a padba”. Ő együtt akart élni a társaival. Önképzőkört szerveztek, ifjúsági vezető lett.

*

László nagyon szerette, ha szavalok. Amikor bajban volt Désen, és már összecsaptak a feje felett a hullámok, s utolsó reformációi ünnepét rendezte, azt mondta: „Édesapám jön prédikálni Désre, elszavalná-e édesanyám Reményik Sándor Lutherről szóló versét?” - Jaj, mondtam, olyan magas a vérnyomásom, már idős vagyok, izgulok, de olyan szépen nézett rám, hogy mégis vállaltam. Az az ünnepség maradt utolsó emlékként Désről, ahogy ült velem szemben László, és én kértem az Istent, hogy amit a vers kifejez, s amit én érzek, s

Tőkés László

amivel a fiamat is megnyugtatni akarom, azt mind valóra tudjam váltani.

*

Bizony nem volt kicsi dolog az életünk. Nyolc gyermeket szültem, láttam el, még pénzért is kötöttem. Amikor a csecsemőnek reszeltem az almát, a nagyobbak ott álltak körülöttem és az alma héját kapdosták. Istvánka később azt mondta: „Jó, hogy mi szegények voltunk, azért tudtuk megállni a helyünket és vállalni mindent.” Sokszor gondoltam, lehetett volna másként is, kevesebb gyermekkel, esetleg színésznőként... S akkor megkérdem magamtól: cserélnéd ezt az életet? Nem. Odaadnád a gyermekeidet? Nem. No, hát akkor hallgass, annál szebb úgy sincs, minthogy felmutathatsz nyolc becsületes gyermeket, akik nagyon szeretik egymást, összetartanak.

*

Amikor István elment Kanadába, és nagyon búsultunk, az egyik bukaresti román vezető (egyébként ateista) olyant mondott, amit örökre megjegyeztünk: „Hagyja, tanácsos úr, lesz még maguknak ez a fiú a Józsefük!” És így is lett. László nem jutott

volna idáig, legidősebb fiunk óriási támasza volt neki. István fiam nagy magyar, amikor sirattam, azzal vigasztaltak: nem gondolod, hogy kint is kellenek olyan kemény magyarok, akik képviselik az ügyet? Lászlóért odavan, nagyon félti, s amit rajtunk segített: nyolc gyermekre kézzel mostam, most az ő jóvoltából van mosógépem, jégszekrényem. István mindig azt nézte, hogyan segíthet a családjának, a magyarságnak.

*

Mindegyik gyermekemben megvan az igazságszeretet s a magyarság. Egyetértettek Lászlóval, büszkék rá. Amikor a Securitate egy héten keresztül nap mint nap hordozta őket, s esténként sápadtan, megszenvedve jöttek haza, akkor sem tágítottak mellőle. Az volt a családi vélemény mindig, Erzsébet leányom szavait idézve, hogy „László a családban a legfolttalanabb ember”. Tiszta a gondolkodása, a lelke. Ha én a románokra vagy bárkire kiszóltam, rám nézett és azt mondta: „Édesanyám milyen papné?”

*

Sohase mondtam volna Lászlónak, hogy hagyd abba, ne csináld, vigyázz magadra. Mindig arra kértem az Istent, ha el is ítélik, csak ne kínozzák. De valami belső nyugalom volt bennem. A lányaim sokszor többet nyugtalankodtak mint én.

Akarod, hogy másként csinálja? - kérdeztem magamtól. - Gyávának akarod a fiadat? Ha így nevelted, akkor el kell fogadd, mert különben hazugság volt minden szavad, minden lelkesedésed. Sokszor éreztem, hogy erőt ad az Isten. Az édesapja is azt mondta: „László, tudod mibe fogtál? Akkor ki kell tartanod!” „Tudom édesapám” - válaszolta. Most sem biztonságos a helyzete, hiszen eltüntethetik úgy, amire nem is számít az ember, de bízom az Istenben, mert nem ok nélkül jelölte ki számára ezt az utat, célja volt és van vele.

Lejegyezte: ZIKA KLÁRA