Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-04-01 / 7. szám

A TŐKÉS CSALÁD TAVASZA Jl érezte hiányát semminek. Ebből vittem útravalót - bár nem vol­tam olyan nagy lélek, mint ő s amit tudtam, továbbadtam a gyermekeimnek. * Barátaink, lelkésztársak sok­szor vitték el a gyerekeinket nya­ralni, mert tudták, hogy egy fize­tésből nyolc gyermekkel nehezen vagyunk. Egyik nyáron László, a hetedik gyermek, egy kisebb kör­útra indult, többek között egy ki­váló lelkészhez, Herman János­hoz. Bivalyokat őrzött, tetszett neki a nomád élet, de főleg en­nek a Herman Jánosnak a kitar­tó, komoly munkája, ahogyan a szórványokban élő magyarokat felkereste. Ha két-három család volt egy faluban, akkor is prédi­kált, hegyen-völgyön keresztül gyalogolt, úgy pásztorolta a híve­it, a magyarjait. Nagy hatással volt Lászlóra, hogy ez a külön­ben beteg ember mennyit tesz a népéért. Rajta kívül is volt még egy pár ilyen példaadó lelkipász­tor, akiknél nyaralt, s amikor ha­zajött, azt mondta: „Édesanyám, pap akarok lenni!” Nagyon bol­dog voltam. Egy lépésre laktunk a teológiá­tól, de rávett minket, hogy bent­lakásos lehessen (pedig nem áll­tunk valami jól pénz dolgában), azzal indokolta: „könnyű innen a szomszédból úri fiúként bemenni és beülni a padba”. Ő együtt akart élni a társaival. Önképző­kört szerveztek, ifjúsági vezető lett. * László nagyon szerette, ha sza­valok. Amikor bajban volt Dé­­sen, és már összecsaptak a feje felett a hullámok, s utolsó refor­mációi ünnepét rendezte, azt mondta: „Édesapám jön prédi­kálni Désre, elszavalná-e édes­anyám Reményik Sándor Luther­ről szóló versét?” - Jaj, mond­tam, olyan magas a vérnyomá­som, már idős vagyok, izgulok, de olyan szépen nézett rám, hogy mégis vállaltam. Az az ünnepség maradt utolsó emlékként Désről, ahogy ült velem szemben László, és én kértem az Istent, hogy amit a vers kifejez, s amit én érzek, s Tőkés László amivel a fiamat is megnyugtatni akarom, azt mind valóra tudjam váltani. * Bizony nem volt kicsi dolog az életünk. Nyolc gyermeket szül­tem, láttam el, még pénzért is kö­töttem. Amikor a csecsemőnek reszeltem az almát, a nagyobbak ott álltak körülöttem és az alma héját kapdosták. Istvánka később azt mondta: „Jó, hogy mi szegé­nyek voltunk, azért tudtuk meg­állni a helyünket és vállalni min­dent.” Sokszor gondoltam, lehe­tett volna másként is, kevesebb gyermekkel, esetleg színésznő­ként... S akkor megkérdem ma­gamtól: cserélnéd ezt az életet? Nem. Odaadnád a gyermekei­det? Nem. No, hát akkor hall­gass, annál szebb úgy sincs, mint­hogy felmutathatsz nyolc becsü­letes gyermeket, akik nagyon sze­retik egymást, összetartanak. * Amikor István elment Kanadá­ba, és nagyon búsultunk, az egyik bukaresti román vezető (egyéb­ként ateista) olyant mondott, amit örökre megjegyeztünk: „Hagyja, tanácsos úr, lesz még maguknak ez a fiú a Józsefük!” És így is lett. László nem jutott volna idáig, legidősebb fiunk óriási támasza volt neki. István fiam nagy magyar, amikor sirat­tam, azzal vigasztaltak: nem gon­dolod, hogy kint is kellenek olyan kemény magyarok, akik képviselik az ügyet? Lászlóért odavan, nagyon félti, s amit raj­tunk segített: nyolc gyermekre kézzel mostam, most az ő jóvoltá­ból van mosógépem, jégszekré­nyem. István mindig azt nézte, hogyan segíthet a családjának, a magyarságnak. * Mindegyik gyermekemben megvan az igazságszeretet s a ma­gyarság. Egyetértettek Lászlóval, büszkék rá. Amikor a Securitate egy héten keresztül nap mint nap hordozta őket, s esténként sápad­tan, megszenvedve jöttek haza, akkor sem tágítottak mellőle. Az volt a családi vélemény mindig, Erzsébet leányom szavait idézve, hogy „László a családban a leg­­folttalanabb ember”. Tiszta a gondolkodása, a lelke. Ha én a románokra vagy bárkire kiszól­tam, rám nézett és azt mondta: „Édesanyám milyen papné?” * Sohase mondtam volna Lász­lónak, hogy hagyd abba, ne csi­náld, vigyázz magadra. Mindig arra kértem az Istent, ha el is íté­lik, csak ne kínozzák. De valami belső nyugalom volt bennem. A lányaim sokszor többet nyugta­lankodtak mint én. Akarod, hogy másként csinál­ja? - kérdeztem magamtól. - Gyávának akarod a fiadat? Ha így nevelted, akkor el kell fo­gadd, mert különben hazugság volt minden szavad, minden lel­kesedésed. Sokszor éreztem, hogy erőt ad az Isten. Az édesap­ja is azt mondta: „László, tudod mibe fogtál? Akkor ki kell tarta­nod!” „Tudom édesapám” - vá­laszolta. Most sem biztonságos a helyzete, hiszen eltüntethetik úgy, amire nem is számít az em­ber, de bízom az Istenben, mert nem ok nélkül jelölte ki számára ezt az utat, célja volt és van vele. Lejegyezte: ZIKA KLÁRA

Next

/
Thumbnails
Contents