Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-04-01 / 7. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN U HÚSVÉTHÉTFŐ A KÉK LAJBISOKNÁL Széki öntözők, széki táncosok Sportszatyros, farmernadrágos ifjú Juliánus barátok indultak kelet felé. Nem a Tamási Árontól megénekelt fenyves Hargitát próbálták bevenni, és másodlagos célpont volt a könnyebben megközelíthető cifra Kalotaszeg is. Székre igyekeztek. Korábban nem is hallottunk a Kolozsvártól északra elterülő tájról és az Erdélyi-Mezőség dombhajlatai között megbúvó magyarlakta településről. Szék: még a nevét is furcsállva kóstolgattuk. Az új korosztály arculatának kialakulásához mintha elválaszthatatlanul hozzátartoznának az országhatáron túli nagy kirajzásai. A hatvanas években Lengyelországot árasztották el a magyar autóstoposok. Egy közmondásosan rokonnak érzett néphez siettek, históriás időket idéző tágasabb hazájukba. A könnyen barátkozó, szabad lelkű társaik között otthonosan megültek Krakkó főterén vagy az egyetemi diákklubokban. ERDÉLY, A FORRÁS A hetvenes évek elejétől a megújulás forrása Erdély. Húsz év körüli zenészek találtak rá a csodafalura. Beatnemzedék volt ez is, de a hamar lemásolható magnókazetták, a biztos nyugati import helyett a saját örökségünk irányába fordultak. Abban is jobbat akartak a megszokottnál. Nem érezték igaznak a pedáns népdalfeldolgozásokat, a jól betanult, színpadra vitt népművészetet. Az eredetivel való közvetlen találkozások élményét keresték, akár hosszú gyaloglások és cipekedések árán is. Ahogyan lehajoltak a forráshoz, az is példamutató. A falusi muzsikásokban nem a majdani néprajzi dolgozataik elhagyható nevű adatközlőit látták, hanem a mestert, akinek nagyra becsült tudását csak velük együtt, napokra, hetekre odaköltözve lehet eltanulni. Nyomban felismerték; nem elég hazahozni a zenéjüket, hiszen az együtt él a tánccal, az meg a hagyományok formálta életrendjükkel, közösséget teremtő megszokott helyszínével. Meghonosították tehát Pesten a széki táncházat is. A népművészet új keletű felvirágoztatásának, a kultúra megújhodásának követni való magyar modelljéről beszéltek akkoriban a hazánkban tartott UNESCO-konferencián. A vonat csak Szamosújvárig vitt. Vénségére itt raboskodott Rózsa Sándor, nyughelyét sírkő jelzi az egykori rabtemetőben. Kevés haramiának visz virágot az utókor, de betyárvezérünknek kijár, tanúsították a helybéliek. (Lám, mit tesz a népköltészet!) A mi tiszteletadásunk biz’ elmaradt, mert ha nem érjük el a hét végi buszt, tizenhárom kilométer ide Szék toronyiránt. Némi tuszkolódás után a jármű elnyelte a hazaigyekvőket. A táj egy idő után egyhangúnak tűnt, mert a Mezőség fátlan dombvidék lett az erdőirtások nyomán. A SZÍNEK SZIGORÚSÁGA A sáros, hűvös tavaszelőn utunk végcélja sem gyönyörködtető. A lakosain viszont megakad a szem. Nem a házaik, hanem az emberek mozgó, színes pontjai Gyülekeznek a táncba
