Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-03-01 / 5. szám
IRODALMUNK KINCSESTÁRA 61 Szendrey Júlia selyemruhája és rózsaszínű üvegvázája. mellette: Petőfi Sándor dolmánya, nemzetiszínű kokárdával (A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdona) kállas, szép külsejű férfi lépett be, díszes papi öltönyben. Júlia a sógorral a másik szobába vonult. - Te Juli, mit akarhat ez a rabbinus... - susogta Bathó. Júlia csendet intett: - Itt az ajtónál kihallgathatjuk. - De nem kellett nagyon fülelni, a beszéd odaát elég hangosan folyt, kivált a vége felé. A rabbinus arra kérte a költőt, mondjon a Múzeum előtt védbeszédet a zsidók érdekében. A költő nem zárkózott el, bár maga helyett inkább Vasvárit ajánlaná... A rabbinus ekkor egy csomó aranyat tett az asztalra: a fáradozásért.-Tegye el ön a pénzét!... Én jutalmat soha, senkitől nem szoktam elfogadni! Hazafias kötelességemet teljesítem mindenki irányában, jutalom nélkül is... Figyelmeztetem, Vasvárit ne merészelje megkísérteni, mert bizonyos vagyok benne, hogy ő majd más módon utasítja vissza az alamizsnát! A rabbi erre összeszedte a pénzt. A költő feldúlt arccal, szikrázó szemekkel lépett a másik szobába.- Miért nem kiséred ki? - kérdezte ártatlan arccal a sógor. A költő elmondta a jelenetet. - Szerencséje, hogy rögtön meghunyászkodott, mert az ablakon dobtam volna ki aranyostul! - mondta, s a visszafojtott harag e szavaknál még sápadtabbá tette halvány arcát, egész lényén ideges rángatózást idézett elő. - Lásd, sógor - tette hozzá a fájdalomtól keserű hangon -, ilyen sors jutott a szegény magyar íróknak!. .. Pedig, barátom, csak tengődöm, alig tudok megélni. Anyagiakra terelődött a szó. A költő havi jövedelme ebben az időben mindent összetéve alig volt több kétszáz forintnál, s ebből kellett szüleit is eltartania s készülni már Júlia lebetegedésére, az újszülöttre is. Az anyagiak említése után merült fel a terv, hogy a költő beáll katonának; illetve a nemzetőrségből átlép a hadseregbe, ott a tisztek rendes fizetést kapnak. Igaz, hogy fel kell szerelniök magukat, s az is tetemes pénzt igényel. A költő elhatározta, hogy felveszi Emichtől /egy összegben a kétezer forintot, az elég lesz erre a célra.- Sándorkám - szólal meg erre Júlia mind csak nem veszed fel? Hát én miből éljek?- Ezerhatszáz forintot felveszek, négyszázat meg itt hagyok neked. Elég lesz ennyi? Júlia megharagszik.- Én nem bánom. Tégy, amit akarsz!-Talán nehezedre esik, hogy kardot kötök? Hiszen most minden jóravaló ember a csatatéren van.- A te dolgod! Csak azon csodálkozom, hogy te még csak most jöttél erre a gondolatra, mikor a haza fiatalságának színe-java harcol! A lelkes házi buzditónak ilyen szavai is voltak? Júlia meg szokott jelenni a népgyűléseken (derekán hatalmas nemzetiszínű szalaggal, ha hitelt adhatunk Vahotné pletykáinak). Az ott hallott szép szólamokat ilyenkor alkalmazta? A költő sógorára nézett. Sápadt arca kipirult. Nagyon fájhatott neki - magyarázza Bathó -, hogy éppen imádata tárgya az, aki olyan kevésre becsüli az ő lángoló hazaszeretetét. Villogó szemének tekintetében szembetűnőleg észrevehető volt a zavar, a megbántás, a mély lelki gyötrelem kifejezése... Homlokát mély redőkbe vonta s két kezével íróasztalára könyökölve, mély gondolatokba merülten bámult maga elé... Hosszú csend, mialatt a költő több ízben vizsgáló tekintettel szemlélte nejét. De arra sem a fájdalmas tekintet, sem a sokat mondó csend nem volt hatással; arca változatlan maradt. A költőt végtelenül bántotta a közöny, szeméből két nagy könnycsepp csordult. Felállt az íróasztaltól, az ablak felé fordult és kendőjével úgy törölte meg pilláit. A csendet a sógor szakította meg; amolyan magyar vigasztalással:- Ne búsulj, Sándor, lesz ez még rosszabbul is. i
