Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-03-01 / 5. szám

ban pedig a már akkor nagysze­rűnek mutatkozó Várkonyi Zol­tánt. Előbb vagy utóbb egyikük se kerülhette el sorsát. A legnehezebb dió Az autogramgyűjtés másik tak­tikája a rajtaütés volt. Ez abból állt, hogy a gyanútlan hírességet magánéletében kellett - rajtaütés­szerűen - autogramadásra bírni. Sejthette-e Bajor Gizi, amikor férjével, dr. German Tiborral a Balatonföldvárt és Szárszót ösz­­szekötő gyalogúton sétált, hogy a strandon messziről felismeri őt egy élelmes kislány, előrántja az örökké nála lévő noteszát, ceru­záját, odarohan hozzá és autogra­mot kér? Germán Tibor meg is jegyezte szelíden: „No még itt is...” Giziké meg édesen rám mosolygott, megsimogatott, és aláírta a kis noteszlapot. 1. Somlay Artúr a Nemzetiben is kima­gaslott. az én autogramomat a Víg­színház előtt adta 2. Vártuk az aranyos Latabárokat. Ár­pád, a „hosszú" Latyi a Mozsár utcá­ban állt kötélnek 3. Honthy Hanna kiszállt a kocsijából, és eltűnt. De nem előlem! FOTÓ: MTI Az igazi gyűjtő természetesen nyáron sem lazíthatott. Ilyenkor az ember kijárt a Ligetbe, mert ott volt az Aréna útnál az Erzsé­betvárosi Színház, ahol az Erdé­lyi Mihály igazgatása alatti nyári operettben még Csortos is fellé­pett. Csortos Gyula! Ő volt - minden kétségen kívül - a legne­hezebb dió. Nincs is tőle autogra­mom. Somlay Artúr, Bajor Gizi, Fedák Sári, Uray Tivadar, Törzs Jenő, Beregi Oszkár, a legna­gyobbak, mind-mind adtak alá­írást. De Csortos? Még ma is

Next

/
Thumbnails
Contents