Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-03-01 / 5. szám
A HATÁR TÚLOLDALÁN 31 Elmagyarosodás és viszont Gondolom, így magyarosodtak el a török elől a Paláé mocsárba menekülő andrijasevci horvátok is: szeretettel fogadták be őket. S ha furcsán, sőt talán hihetetlenül hangzik is, mégsem rege, hanem realitás: az efféle asszimiláció napjainkban sem ritka. Tröszt Sándor mondta el - ő pedig igazán tudhatja, hiszen 18 esztendőn át volt a Horvátországi Magyarok Szövetségének a titkára hogy a színmagyar vagy kis híján színmagyar településekre beköltözők többnyire elmagyarosodnak. Az újsütetű csúzaiakra, kopácsiakra, várdaróciakra vagy vörösmartiakra „ráragad” a magyar szó, különösen a gyermekekre. Persze az olyan helyeken, mint például Pélmonostor, ahol a szerbhorvátok és a németek voltak és vannak túlsúlyban, a magyarok sajátítják el a honos nyelvet vagy nyelveket, elsősorban a férfiak, akik a munkahelyükön, valamint a gyermekek, akik az iskolában tanulják meg és használják az úgynevezett környezetnyelvet. A vegyes nemzetiségű falvak lakossága pedig - akárcsak nálunk - az évszázados együttélés eredményeként már nemzedékek óta két-, illetve háromnyelvű. Hogy mindez így igaz, ahogyan hallottam, meggyőztek saját tapasztalataim is. Pélmonostor határában ugyan többnyelvű tábla hirdette a helység nevét, a város mégis Beli Manastirnak bizonyult, hiszen tíz megkérdezett közül kilenc csak szerbhorvát nyelven értette meg faggatózásomat, és igazított útba az iskola felé. Kórógyon viszont kérdezhettem bárkitől bármit, fogadta és viszonozta - és de szépen viszonozta! - a magyar szót. Már ekkor, a községbe érkeztemkor, hitelesnek fogadtam el mindazt, amit előzőleg itt-ott összeszedtem; hogy tudniillik Kórógyon zárt, karakán református ősközösség él, amelyben elevenen munkál a magyarságtudat; hogy innen nem vándorol el a fiatalság, még diszkózni sem járnak be a városba a gyerekek, ellenben van a falunak három népi tánccsoportja; hogy a meg- és összetartó erő elsősorban a föld, a kiváló termőtalaj, a városba ingázás nem fizetődik ki, s aki mégis bejárna dolgozni Eszékre vagy Vinkovcibe, házat akkor is odahaza, Kórógyon épít, nem a városban. A nyelv és a boldogulás Az iskolában, a pedagógusokkal és a tanulókkal folytatott beszélgetés közben derült ki csak, hogy információimnak egy része - bizony, csak rege. A nyolcszáz lelkes falu tágas, szép iskolájában nyolc pedagógus kevesebb mint nyolcvan gyermeket nevel, akadnak hat-hét fős osztályok, de a maximális létszám sem több tizenháromnál.- Egyre kevesebb a gyerek! - panaszkodik Surján Imre igazgató.- Az egész falu elöregedett - teszi hozzá Lebár Lajos. - Ha végigmegyek az utcán, legalább félszáz házban csakis öregek élnek. S amikor az okokat firtatom, együtt mondják:- Megint „divat” az egykézés, a fiatalság pedig elköltözik, bevándorlás pedig nincs. Ami azért nem egészen igaz, hiszen Lebár Lajos negyvenévnyi tanítói szolgálat után nyugdíjba megy, helyére pedig unokája lép majd. De az általánosabb mégis az elvándorlás. Erre a fölkészülés már a gyermekkorban megkezdődik. Az iskola előtt áll meg naponta az a busz, amelyik vagy huszonöt-harminc tanulót visz a szentlászlói szerbhorvát nyelvű általános iskolába. A középiskolá-A horvátországi magyarok letelepedését és lélekszámát mutató térkép a vörösmarti helytörténeti múzeumból sok pedig mind-mind, kivétel nélkül valamennyien Eszékre járnak be, és valószínűleg nem csak azért, mert ez a város közelebb esik Kórógyhoz, mint Pélmonostor, ahol a középiskolai központban magyar tagozat is működik. Persze, a közelség is számít. Ezt hangsúlyozza a hetedikes Döme Dezső Lídia, aki óvónő szeretne lenni, de rögtön hozzáteszi, hogy célszerűbb horvátul tanulni tovább. Az indok:- A szüléink városban dolgoznak, és a munkahelyükön csak a horvát nyelven boldogulnak. Testvére, Orsolya orvos szeretne lenni, s szerinte az egyetemen látja majd a hasznát, ha a középiskolában már alaposan elsajátítja és gyakorolja a szerbhorvát nyelvet. Hasonlóképpen érvel Ambrus Anna Mária nyolcadikos, aki varrónőnek és Szinovics Olivér, aki kereskedőnek készül:- Á városban (gondolom, Eszéken), ahol majd dolgozni fogunk, kevés magyar él, és nekünk a vevőinket meg kell értenünk! A hetedikesek egyébként tizenhármán vannak, a nyolcadikosok csupán heten. Amikor Lebár Lajos elkezdte a tanítóskodást, a hatosztályos iskolába összesen 136 tanuló járt, majd kétszer anynyi, mint napjainkban.- És e rengeteg gyerekre összesen ketten voltunk: a feleségem és én - mondja, s nevet, mert hiszen valóban nevetséges: akkoriban csaknem hetven nebuló jutott egy-egy kórógy'i nevelőre, ma meg alig tíz. Beszélnek az emlék fák Van ebben megint jó is, rossz is. Mint ahogyan abban is van valami jó, hogy a temetőből a kopjafákat - itt inkább emlékfának nevezik őket - lassan-lassan kiszorítják a márványkőből faragott síremlékek. Igaz, akadnak köztük hivalkodóak, szerénytelenek, túlontúl terpeszkedőek, de azt azért sejtetik, hogy a ma élők - akik közül jó néhányan már előre felállíttatták önnön emlékművüket, üresen hagyván a második évszámot - jobb módúak, mint voltak eleik, kiknek csupán fejfára telt, de abból sem a leg-
