Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-02-15 / 4. szám
KRÓNIKA 9 HANGOSAN BESZÉLHETTÜNK MAGYARUL Erdélyben még tart az advent „Föltámadott a tenger, a népek tengere..." - olvashatjuk Petőfi sorait a Maros Megyei Népújság első oldalán. Ennek lehettünk tanúi a romániai forradalom napjaiban, a már alig remélt csodának, az egymás felé kinyújtott kezeknek, a „barátságcsírák" megszületésének. Titkos találkozások, izgalmakkal, konspirációkkal járó látogatások, utazások után szabadon, sőt hivatalos tudósítóként indulhattam útnak a szívemnek oly kedves városba, Marosvásárhelyre, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) országos küldöttközgyűlésére. Az autóban hárman voltunk: dr. Czine Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár, a Magyarok Világszövetségének alelnöke, Szabó László, az MVSZ titkára és jómagam. Először kicseréltük friss híreinket, ám az emelkedett hangulat a határhoz közeledve egyre csendesebb lett - az emlékek tolultak elő. Czine Mihályt 12 évvel ezelőtt tiltották ki Romániából, ahol rengeteg a barátja, tisztelője, hiszen ő volt az, aki elsőként - vagy legalábbis az elsők között - ismertette meg és népszerűsítette az erdélyi irodalmat Magyarországon és a Felvidéken. 1955-ben járt először Erdélyben. Most a már meghalt s az élő író-költő barátokat emlegette, közös író-olvasó találkozók emlékét, eldugott kicsi falvak együttes búvóhelyeiről, átdalolt éjszakákról mesélt. „Átmentem a Királyhágón, elveszett a huszárcsákóm...” - énekelte aztán a szebbnél szebb kalotaszegi s más erdélyi népdalokat. Szabó László két legfrissebb - karácsony utáni - katartikus élményére emlékezett, amikor az első taxikonvojhoz csatlakozva jutott el Kolozsvárig. Emlegette a fiatal református lelkésznőt, Szente Erzsébetet, bátor, erőt sugárzó magatartását, aki látva, hogy az ellentmondó hírek s a lövések zajának hallatára többen elbizonytalanodtak, azt mondta: ő továbbmegy Kolozsvárra, mindenki szabadon döntsön, csatlakozik-e vagy visszafordul. Olyan hatással volt a vagány taxisokra, hogy mindenki szó nélkül követte. Minden baj nélkül teljesítették küldetésüket. De maradandó élmény volt számára a másik, a csehszlovákiai magyarok segélyszállítmányával megtett legutóbbi út is. Most pedig tovább barátkozni, tapasztalatokat gyűjteni készült, hogy az MVSZ megadhassa a kért segítséget. A fenyő szimbóluma Nekem nem a forradalom megrázó napjai, a segélymunka, a villámlátogatások jutnak eszembe, hanem az ezt megelőző utak: azok, amikor a határra érkezve torkomban dobogó szívvel vizsgáltam a szolgálatot teljesítő ismert arcokat, vajon most mibe kötnek bele, sikerül-e átjutni; az izgalmas éjszakákra, hogy ne szúrjon szemet a magyar rendszámú autó, ne lássák, hova viszem a csomagokat, ne hasítson belém a fájdalom barátaim rebbenő, szorongó tekintetétől, igyekezetüktől, hogy az örömüket érezzem, ne a félelmüket. Az utolsó évek kafkai világa után most a legnagyobb élményt az jelentette, hogy az eddig kihaltnak látszó települések élettel teltek meg, mindenütt csoportokba verődött embereket láttam (eddig ilyenről szó sem lehetett), izgatott beszélgetésekbe, vitatkozásokba merülve, nem suttogva, pár méterről is lehetett hallani a magyar szót (!). A fenyő szimbólum lett. Valamikor a Székelyföldről visszatérő magyarországi autók többségét fenyőágakkal díszítették: amolyan mosolyogni való gyermekes lázadásként. Mi is ezt tettük akkoriban, amíg aztán a hatalom őrei véget nem vetettek ennek a „lázításnak”. Egyszer milicisták vették körül az autókat (gyönyörű vasárnap délután volt a Hargitán), a fenyőágacskákat kirángatták, gyorshajtásért megbüntettek, rendszámainkat felírták, megfenyegettek. Jó, hogy a gyermekek, sőt a felnőttek nagy része sem értette, mit ordítanak magukból kikelve. Karácsonykor hivatalosan évtizedekig nem lehetett fenyőfát vásárolni, így aztán már hetekkel, hónapokkal előbb óriási szervezkedés indult, ki honnan tudna mégis akár csak egy kis karácsonyfának-valót kiügyeskedni. De 1989 karácsonyán nemcsak a lakásokban, hanem a városok, falvak főterein is feldíszített, kivilágított fenyőfák álltak: a szabadság látható szimbólumaként. Ez talán jobban megrendített, mint a lyukas zászlók, a pillanatok alatt eltüntetett feliratok, amelyek a „nagy vezért” dicsőítették. A Nemzeti Megmentési Front már első nyilatkozatában ígéretet tett a Romániában élő nemzetiségek egyenlő jogainak biztosítására, amelyet majd az új alkotmány törvényesít. így tehát teljesen legálisan indulhatott meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi szervezeteinek megalakítása, szabad lett az anyanyelv használata az utcákon, a nyilvános helyeken, s az oly’ hosszú ideje tartó szellemi kiéheztetés után a magyar nyelvű újságok, folyóiratok is megszülettek. Milyen örömöt jelentett, amikor megláttuk és olvashattuk az első kétnyelvű helységnévtáblát és plakátokat, s az újságokban Miercurea-Ciuc helyett Csíkszeredát, Tirgu Mures helyett Ma-T
