Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-02-01 / 3. szám
IRODALMUNK KINCSESTÁRA 61 muzsalyi pincéből - mondja egy kis büszkeséggel. Nagyon kellemes, érdekes bor. Édes, s ugyanakkor jólesően, szomjat oltóan savanykás is. Az ember zsigereit megmozgatóan erős, de egyúttal olyan enyhénlágyan simogató is. Zoltánnak nem mindennapi élmény. Az állandó nehézségekkel küzdő Szakáll-háztartás nem ismeri a szeszes italokat. Különben hosszú idő óta először találkozik magyar emberekkel, akik nem nélkülöznek. Géza huszti ember, az apjától itt tágas házat, nagy kertet örökölt, ott sok minden megterem. Gyermektelenek (ez nagy bánatuk), két fizetés... - hát ők egészen jól megvannak. De Gézából azért csak úgy ömlik a panasz. Ők, huszti magyarok, itt egészen árváknak érzik magukat.-Ti legalább Ungváron és a környékén és főként Beregszászban meg a vidékén sokan vagytok, egy tömbben éltek. Mi meg itt kevesen és elszigetelve. Minket azután itt el nem ismer senki! Ha az utcán magyarul beszélünk, ránkförmednek. Már sokan vannak, akik odakint ki sem merik nyitni a szájukat, vagy egymás közt is ruszinul beszélnek, ha mások hallják. Elmondta a feleségem, hogy milyen cirkuszt csináltak, amikor magyar verseket akart betanítani...- Nem, részletesen nem mondtam el, csak említettem.- Hát meséld majd el. Nekik lehet. És milyen felhördülés volt a járásnál, amikor a tanítóképzőben megnyitották a magyar osztályt. Itt, kérem, Huszton, magyar oktatás! De ez ellen nem volt mit tenni. Nem indulhat ez az osztály másutt, ha egyszer itt van a tanítóképző... Sűrűn emelgeti a poharat. Zoltánnak ízlik, mindig kiüríti ő is. Egy idő múlva nagyon kellemes zsongást kezd érezni a fejében, azután mindenféle gondolatok kezdenek kergetőzni benne kuszán, rendszertelenül, de agyának ez a furcsa „üresjárata” olyan édesen zsibbasztó. Úgy látszik, a többieknél kevésbé bírja az italt, mert ha szólni próbál, belezavarodik a mondataiba, majd már a szavak sem akarnak megformálódni az ajkán. Hát csak hallgatja, amiről a többiek diskurálnak. Gerlóczy most Sándor Lászlóról beszél, arról a kritikusról, aki a laphoz is besegítette. Egyik szervezője volt ennek az egész aláírásgyűjtésnek a tanítóképző ügyében, most a magyar középiskolák érdekében mozgolódik. És ő, Béla is csatlakozott hozzá. És van egy nagy és merész álmuk: magyar irodalmi élet Kárpátalján. Gerlóczy most maga is regényt ir. Meg verseket. Egy-egyet föl is olvas. Szerelmi versek. Es a megverselt hölgyben Zoltán Magdára vél ismerni. Érdekes: pedig Bélának csak nagyon rövid ideig volt kapcsolata a lánnyal, és nem is nagyon szoros... Zoltán hirtelen mintha valami féltékenységfélét érezne, elkomorul. Odabenn pedig mintha fájna valami, de most - csodálatosképp - ez is jólesik. És akkor ébred csak rá, hogy már régóta... mióta csak a fejében van ez a bódulat... már régóta Magda képe motoszkál az agyában. Az egyik sarokban ott unatkozik négy cigány is. Nincs kinek muzsikálni, ők az egyedüli vendégek. De Géza odainti őket. Játszanak neki, ő énekel. Gerlóczy is csatlakozik hozzá. Zoltán hallgat - nem forog a nyelve. S valamiért a tanárnő sem dalol. Gerlóczy most a maga nótáját rendelné: „Hej, búra termett idő...”, de a banda nem ismeri.- Miféle magyar cigányok vagytok ti? Hát idefigyeljetek, most megtanuljátok! „Hogyha én azt tudnám, melyik úton mégy el...” - Zoltán visszaemlékszik, hogy a Kisvárdáról hazatérő vonaton is ezt énekelte Béla, s úgy gondolja, hogy a dal most alighanem Magdához szól. Azután a prímás, talán helyre akarván ütni a szeget - mert Gerlóczy az előbb megkérdőjelezte a magyarságát - most erre zendít rá: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország...” A pincér bereteszeli az ajtót, odamegy hozzájuk, velük énekel. Ő is magyar ember. Zoltán azután a legközelebbi levelében részletesen megírta Magdának ennek a vacsorának a történetét („Hát így keseregtünk mi együtt a huszti magyarokkal ezen az októberi estén...”), és arra gondolt, bárcsak a lány kiérezné: akkor, azon az estén ketten őrá gondoltak. A szállodában még sokáig nem jött álom a szemükre. Beszélgettek. Zoltán szerette volna szóba hozni Magdát, róla váltani néhány szót Bélával... - de hát mire föl? A riport azután meg is jelent az újságban. Persze, úgy kezdődött: „Pártunk és kormányunk állandó atyai gondoskodása folytán, a bölcs sztálini nemzetiségi politika megvalósulásaként...” RAJZ: KARAKAS ANDRÁS
