Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-02-01 / 3. szám
f ILLUSZTRÁCIÓ KARAKAS ANDRÁS ruganyos ágyban csendes álom? amidőn János mester földszinti szobájából elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama vidámságra ösztönző ének. Eleinte nem akart rá ügyelni, hogy majd vége szakad, hanem amikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot. Összemorzsolta kialudt szivarját, s lement maga hálókabátban a csizmadia szállására.- Kend János mester, a csizmadia ugye? - kérdé tőle a gazdag úr.- Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas topánkát?- Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.- Van bíz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. - Sok száj, mikor evésre kerül a dolog.- Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend, János mester, én kendet szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyemekei közül, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti. János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondatra; nagy szó volt az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe? Hogyne adná? Persze, hogy odaadja! hiszen ez nagy szerencse.- No, válasszon kend közülük hamar egyet; aztán menjünk. - János mester hozzáfogott a választáshoz:- Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni; a második; ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferencke; ez már segít nekem a mesterségben, e nélkül nem lehetek el; a Jánoska; lám, lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi; ez meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne többet a háznál? azután itt van Palika. Ez volt az anyjának a legkedvesebbje; óh szegény asszony, megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg még nagyon kicsiny, mit csinálna velők a nagyságos úr? Úgy járt, hogy már a végére ért, de mégsem tudott választani. Azután alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.- No, porontyok, válasszatok magatok; mélyítek akar elmenni, nagy úr lenni, kocsiban járni? szóljatok, no; álljon elő, aki akar. A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, ahogy ezt mondta; a gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé húzódtak; ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott bele, s bújt a nagy úr elől. Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjük, átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele együtt.- Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon, de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úristen nekem adta őket. A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit tegyen meg a kedvéért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant, s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért. János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót „ezer pengő”, és most a markába nyomva érzi. A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezerforintos banknótán, s azután elcsukta azt félelmetes ládájába, a kulcsot zsebébe tette, és elhallgatott. Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni. A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja. Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán kergette el magától azt a kis porontyot, aki feleségének kedvence volt, mikor odament hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a szép énekre, mert már elfelejtette.- Nem szabad énekelni. Aztán leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga is elkezd dúdolni; „Krisztus urunknak áldott születésén.” Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a mustával a tőkére, kirúgta maga alól a széket, kinyitotta a ládát, kivette az ezerforintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.- Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer forintnál. Azzal letette az asztalra a bankót, s nyargalt vissza az övéihez, sorbacsókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült alacsony székére, s rákezdték tiszta szívből újra: „Krisztus urunknak áldott születésén.” S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház. Akié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilenc szobáján keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajon mi örülni valót talál más ember ebben a nagy, unalmas világban.
