Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-02-01 / 3. szám
HAZAI KÖRKÉP 21- Mint ahogy az önigazgatási tulajdon sem képes erre. A jugoszláv vagy magyar példák ugyanis jelzik a kudarcot.- Tehát el kell kezdeni a privatizációt. Sőt a spontán privatizációs folyamat már el is kezdődött, mégpedig hangos bírálatok közepette. Vajon miért? Mert valóban elkótyavetyélik a nemzeti vagyont? Valóban káros ez a spontán folyamat?-Talán először nézzük meg, miért indult meg a spontán privatizáció. Mert a vállalatok már nem állnak közvetlen állami felügyelet alatt - mint például a Német Demokratikus Köztársaságban tehát önkormányzó, vállalati tanács által irányított cégek. Mint ismeretes, Magyarországon 1968 óta folyik a decentralizáció, azaz fokozatosan szakítjuk le a vállalatokat a közigazgatás, az államigazgatás emlőiről. Ez részben sikerült, de - mint már szó volt róla - belementünk az önigazgatás zsákutcájába, s ebből a zsákutcából kétféleképpen lehet továbbhaladni. Az egyik megoldás, hogy visszamegyünk az utca elejére, elindulunk egy másik irányba, azaz visszaállamosítjuk a vállalatokat, hogy aztán privatizáljuk. Ezt több politikai erő is javasolja. A procedúra elég hoszszadalmas, hiszen a parlament elé kell vinni minden egyes ügyet, és ott jóvá kell hagyatni. A másik lehetőség, hogy valahogy továbbvergődünk a zsákutcában, s esetleg megpróbálunk kijutni belőle. S ez utóbbi a spontán privatizációs folyamat. Szerintem szüksége van az országnak erre a spontán privatizációra. Hiszen - ha ellentmondásokkal is - oldja a nagyvállalati struktúrát. Emellett behozza a külföldi tőkét, technológiát és piaci ismereteket. Korábbi kooperációs kapcsolatokat társasági kapcsolatokká formál át. Elismerem azonban azt is, hogy a konstrukció jellegéből adódik a visszaélés lehetősége is.- Ezt igyekszik kiküszöbölni a parlament a Nemzeti Vagyonügynökségről és a vagyonvédelemről szóló törvény megalkotásával- Ezzel a törvénnyel olyan rugalmas ellenőrzési rendszert kívánunk létrehozni, amely kötelezővé teszi a vagyonértékelést, az ügylet bejelentését, illetve a nyilvánosságot és a versenyeztetést. Végső esetben pedig a törvény lehetővé teszi, hogy a Nemzeti Vagyonügynökség az ügyletet megtiltsa. A Nemzeti Vagyonügynökség egy nemzeti privatizációs ügynökség lesz, ami az állami vagyon viszonylag szűk részét fogadja be. Aztán ezt a vagyont rövid időn belül piacra dobja, azaz privatizálja. Ilyen ügynökség egyébként minden olyan országban működik, ahol az állami tulajdont magánkézbe kívánják adni.- Mégpedig úgy, hogy ezek az ügynökségek először „felerősítik" a kiszemelt vállalatokat, s aztán alakítják át részvénytársasággá, s viszik a tőzsdére. Vajon képes lesz ilyen tevékenységre a Nemzeti Vagyonügynökség ?- Képesnek kell lennie, de hozzáteszem, hogy segítségre van szüksége. A vagyonalap csak politikai, gazdaságpolitikai konzultációk után hozhat döntéseket, miután megismerte a kormány elképzeléseit az iparral és a foglalkoztatáspolitikával kapcsolatban. Csak ezután lehet a javaslatokat bevinni az Országgyűlés elé, amelynek évente privatizációs programról kell döntenie. így aztán majd a honatyák közreműködésével dőlnek el az ügyek, hogy egy adott államigazgatási felügyelet alatt álló vállalat mikor alakul át részvénytársasággá, s mikor kerülhet végső soron magánkézbe. S ugyanez a privatizációs program fogja meghatározni azt is, hogy mikor kell ezeket az eladás előtt álló cégeket átszervezni, karcsúsítani, felerősíteni. E folyamatba természetesen külföldi szakértőket is bevonunk.-Az említett stratégia világos és követhető. A következmény pedig az államadósság csökkentése lehet. Vajon a Nemzeti Vagyonügynökség mint privatizációs ügynökség milyen bevételre tehet szert az állami tulajdon értékesítése folytán? KI FOG JÓL JÁRNI? A mai negyvenesek már nem mehettek a fűszereshez vagy Meinlhez bevásárolni, hanem csakis a közértbe vagy az ABC- be. Egy elszemélytelenedett, elgépiesedett kereskedelmi, szolgáltatói hálózat áll szemben a vevőkkel, ahol - e rendszer sajátosságaiból fakadóan - a pult mindkét oldalán állók rosszul érzik magukat. Ezért vár sokat a mai vásárlóközönség a privatizálástól. Attól a folyamattól, melynek eredményeként egyaránt rangja lesz a fűszeresnek, a patikusnak, a drogistának és a kedves vevőnek. Mert a maszek fűszeres, patikus és drogista a forgalomból, azaz a vevőkből él, s ezért fontos neki a vásárló. Mi vevők pedig szeretünk familiáris kapcsolatba kerülni a sarki fűszeressel, zöldségessel, hentessel, patikussal. És ha ez a kapcsolat nemcsak a vágyainkban épül ki, akkor a gyereket is könynyebb lesz elküldeni a közeli boltoshoz. Akik között, bármilyen furcsán is hangzik, máris sok vérbeli kereskedő van. Egyiküket, egy budai kis ABC vezetőjét jól ismerem. Madár Kálmánnak hívják, s a szülei a háború előtt Aradon több fűszerboltot is vittek.- Én ott születtem a kassza alatt - mondja büszkén -, az anyatejjel együtt szívtam magamba a szakmát. Aztán lebombázták a boltokat, s a család kénytelen volt a háború vége felé Magyarországra költözni. Most az egyik budai élelmiszer-kereskedelmi vállalat dolgozója vagyok. Ezt a boltot akkor tudnám tulajdonosként működtetni - gondolkodik el -, ha olcsó hitelt kaphatnék rá, s a haszonkulcsok magasabbak lennének. Ráfizetésből ugyanis én sem tudok megélni. A privatizáció során tehát sok dilemmát kell még megoldani, s köztük a legfontosabbat: mi vevők ne járjunk rosszabbul. Vagy ez ki van zárva?
