Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-12-15 / 23-24. szám
54 A HATÁR TÚLOLDALÁN A VISZÁLY MÚLIK, A BARÁTSÁG MÉLY író, Isten háta mögött Álmodni szokott ilyesmit az ember. Hogy keres valakit, egy házat, egy utcát, s hiába hajt be minden sikátorba, nem leli. Egyszer aztán észreveszi, hogy elfogyott a falu, s autója már a határban döcög, ahol éppen szénát gyűjtenek az asszonyok. Egy vénséges vén anyókát megkérdez: „Hol lakik...", de hogy ki, már nem tudja, mert elfelejtette a jeles író nevét. Zavartan kezdi hát újra: „Nem tudja, néném, hol lakik az az író?" „Már hogyne tudnám - jön a válasz. - Zarka Zremjanina hatvankettő. Ott lakik a Herceg János." Faluhelyen ismerik az emberek egymást, különösen az olyan csodabogarat, mint én. Akinek se földje, se birtoka, se lova, se tehene nincsen. Ezenfelül van nekem egy műsorom az újvidéki rádióban, húsz hosszú éve. Vasárnap délben, amikor asztalhoz ülnek az emberek, rendszerint meghallgatják az én háromperces aktuális mondókámat. És nem csak itt, Doroszlón. Kapok leveleket Jugoszlávia más falvaiból, aztán Temesvárról meg Bajáról, sőt Budapestről is. Egyébként Pesten diákoskodtam, aztán a családommal is éltem ott. A Dante Könyvkiadónál dolgoztam olvasószerkesztőként, azaz én kísértem végig a kéziratot az elfogadástól a megjelenésig. Szép munka volt, mégis eljöttem onnan. Úgy kezdődött, hogy egyszer beléptem az igazgató, Erdős Ármin szobájába, és láttam hogy az íróasztalára borulva zokog. Később visszamentem, s megtudtam, miért. A reggeli lapokban jelent meg, hogy a zsidókat megfosztják a tiszti rangjuktól. Fiatal voltam még, pacifista, nemigen értettem, mit számít ez az egész. Aztán megértettem, nagyon is... Elhatároztuk: nem maradunk ott, hazaköltözünk. Zomborban születtem, ott is laktunk azután, de csak az év egy részében. Volt ugyanis egy házam Kiskőszegen, a Duna fölött, abban éltünk tavasztól őszig, húsz esztendőn át. De megindult a hegy, elvitt pontosan egy tucatnyi házat, köztük az enyémet is. Pedig nagyon szép volt, jó volt ott a hegyen dolgozni, és egy kicsit hazátlannak éreztem magam Zomborban. * Volt nekünk egy régi cselédünk, amikor nyugdíjas lett, itt telepedett le, Doroszlón. Tíz esztendeje történt, hogy javasolta a lányom: látogassuk meg az Ilonkát. Húsvét volt éppen, ragyogó tavasz. A Mostonga mindkét partján égig érő nyárfasor állt őrséget, a fák alja fehérlett a gombáktól. Minek részletezni? Tündéri volt. Megkérdeztem: „Van itt valahol egy eladó ház?” „Innen a harmadik éppen az” - válaszolta Ilonka. Megvettem, rendbe hoztam, komfortossá tettem, s csendben dolgozhattam megint tavasztól őszig. Azután derült égből a villám: a feleségem elcsúszott otthon, a szobában, a szőnyegen. Combcsonttörés a csípőtájékon, műteni nem lehetett. Zomborban nem akadt senki, aki a feleségemet ápolni s kiszolgálni tudta volna, kiköltöztünk hát ide. Nem volt más választásunk, eladtuk a zombori házunkat, s itt maradtunk végleg az Ilonka nyakán, amíg csak a feleségem meg nem halt. Hát ennyi az én falura kerülésem rövid története.- Be kell azonban vallanom, megkönnyítette a letelepedést az, hogy nem egyedüli íróként éltem itt. Amikor afféle „honfoglalóként” megjelentem, meglátogatott Fehér Ferenc író barátom a feleségével együtt. Megmutattam nekik, természetesen, mindent: a folyócskát, az égig érő nyárfasort, a templomkertet.. .És félórán belül Fehér Ferenc is megtalálta a maga házát, nem messze az enyémtől, meg is vette, tőlem kérte kölcsön a foglalót, mert nem hozott annyit magával, hisz’ esze ágában sem volt, amikor elindult, hogy itt majd házat vesz. * Azt hiszem, nem csak a Mostonga és nem csak a nyárfasor tartott itt mindkettőnket. Ebben a vajdasági faluban más is van, ami megragadja és egyben meg is nyugtatja az embert. Talán az, hogy Doroszló népe tartja a hagyományait. Itt maradt meg a legérintetlenebbnek a magyarság. Őrzi szokásait, népviseletét, még a ház építésének ősi módját is. Persze, nem minden szokás maradt fenn. Valamikor a tizenhárom-tizennégy éves kislányokat beküldték Zomborba vagy Apatinba - cselédnek. Ez egyrészt szomorú sorsra vallott, arra hogy nem tudnak a családok egyedül a földből megélni. De volt e szokás mögött egy olyan elképzelés, ha a városba kerül a lány, akár csak egy-két esztendőre is, megtanul jól sütni, főzni, ellesi közben a háziasszony mindennapi teendőit, s így jó feleség válik majd belőle. Es ez az elképzelés beigazolódott. Tanúsíthatom magam is: sehol a környéken olyan jól sütni, főzni nem tudnak az asszonyok a mai napig sem, mint itt a doroszlóiak. Az idők változásával ez a szokás megszűnt. A lányok nem mennek többé cselédnek, mert nincs rá szükségük, nincsenek rászorulva. A többség beállt az iparba, és ingázik. Reggelente egész csapat férfi és nő száll föl a zombori buszra, sokan közülük
