Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-02-01 / 3. szám

HAZAI KORKÉP 13

Sötét anziksz Ózdról

A legnagyobb jóindulattal sem lehet Ózdot, ezt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei dimbes-dombos kis várost szépnek nevezni. Mégis sok-sok évtizeden keresztül ez volt Észak-Magyarország egyik legvonzóbb települése. Idevonzotta az embereket, hogy az ózdi kohászat ezreknek nyújtott biztos megélhetést. Ma viszont, aki csak teheti, menekül Ózdról. Az újságok azt írják: kihűlnek az ózdi kohók, agonizál a város.

Rémhír ez, vagy valóság?

Az ózdi kohászat története csaknem másfél évszázadra nyúlik vissza. Pontosabban arra a napra, mikor Rimaszombaton megalakult a Gömöri Vasmű Egyesület. Az alakuló közgyűlésen ugyanis a gömöri kis kohóüzemek tulajdonosai elhatározták, hogy közös erővel vashengerlő gyárat építenek Ózdon. A mű két évvel később elkészült, s 1847 év végén megkezdte a termelést.

Az ózdi kohászat fejlődését a foglalkoztatottak számának alakulása is hűen tükrözi. A kiegyezés évében, 1867-ben a vasgyár több mint ötszáz, a századfordulón ezerötszáz munkást foglalkoztatott, 1920-ban háromezret, 1940-ben pedig ötezret. Az ötvenes évek elején a létszám ugrásszerűen nőtt, úgyhogy 1953-ban már több mint tizenháromezren dolgoztak az ózdi kohászati üzemekben. Ekkoriban a kohászok - a bányászokkal együtt - a legjobban fizetett réteghez tartoztak, és közülük került ki a legtöbb élmunkás, sztahanovista is, tehát őket emelték példának a munkásosztály elé.

Az ózdiak fontos gazdasági szerepére emlékeztet egy 1959-es statisztikai adat, amely szerint Ózdról származott Magyarország nyersvastermelésének 29 százaléka, nyersacéltermelésének 34 százaléka és hengereltáru-termelésének 33 százaléka. Sokan és sokáig hitték, hogy Magyarország előbb-utóbb a „vas és acél országa” lesz, a gyerekeket pedig arra

biztatták, hogy „Gyújtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét védedl”. Gyűjteni valóban kellett, mert az I. világháború után a trianoni békével az ózdi kohászatot kiszolgáló vasércbányák a határon túlra kerültek.

*

Aki járatos a magyar gazdasági újságírásban, bizonyára találkozott már a kifejezéssel: „húzóágazat”. Hogy mit takar ez a szóöszszetétel? Pontosan azt, hogy viszi, húzza előre az ország iparát, gazdaságát. A kohászat és Ózd sokáig sütkérezhetett e jelzők fényében. Aztán egy napon Ózd és csaknem az egész magyar kohászat a húzóágazat helyett a vál■■■

11

4

ságágazat jelzőt kapta. Szárnyra kapott ugyanakkor a hír, hogy Ózdon egyetlen kiút vezet a további veszteségek elkerüléséhez. Nevezetesen az, ha leállítják a termelést. Tizennégyezer ember kerülne így egyik napról a másikra az utcára, tehát gyakorlatilag minden ózdi családot sújtana a munkanélküliség. Ezt követően háromezer embertől tényleg megvált az Ózdi Kohászati Üzemek. Ekkor 1987-et írtunk.

*- A vaskohászat egészen a 70- es évek közepéig dinamikusan fejlődött - kezdte a beszélgetést dr. Lotz Ernő, az Ózdi Kohászati Üzemek vezérigazgatója, országgyűlési képviselő, elegánsan berendezett irodájában. A 70-es évek végén, a 80-as évek elején azonban a fejlődés megtorpant. A kohászati vállalatok egyre nehezebb helyzetbe kerültek. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy az egész világon csökkent az acél iránti kereslet, a termelés viszont nőtt, így túlkínálat jött létre. A gondokat csak fokozta a nyersanyagok és az energiahordozók áremelése. Azok a vállalatok vészelték át a legkisebb veszteséggel a válságot, amelyek viszonylag széles körű tevékenységet folytattak, illetve gyorsan és rugalmasan tudtak termékszerkezetet változtatni. Sajnos nekünk erre nem voltak meg az anyagi erőink.- Nem inkább arról van szó, hogy a vállalat akkori vezetői, struccpolitikát folytatva, nem akarták tudomásul venni a változtatás szükségességét, és az államtól várták a megoldást?- Az állam valóban segített néhányszor szorult helyzetünkben, 1986-ban például elengedte a vállalat adósságállományát, és a veszteség egy részét a költségvetésből rendezte. Struccpolitikáról azonban nem beszélhetünk, hi-