Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-11-15 / 22. szám
SZÍ NESZK ARNEVAL KESERNYÉS SZÁJÍZZEL 25 Róbert, Békés Itala műsorát nézhessék meg az arra járók. A Karmelita-udvarban a zenés estekből idéztek föl részleteket: a Godspell, a Padlás, a főiskola tavaly végzett musicalosztályának Broadway-Broadway produkciója, a Rockszínház együttese jelent itt meg. A Mátyás-templom tövében a Vígszínház lelkes kis csapatának Crispin előadását mutatták be, utóbb a kecskeméti Maskarás együttes játszott. Kicsit arrébb, Szent István király szobrának tövében a Film Színház Muzsika standján színészvendégek váltották egymást, vidám kvízjátékuknak nem volt megállása. A Szent György téren a Vidám Színpad művészei: Csala Zsuzsa, Nyertes Zsuzsa, Böröndi Tamás, majd az Operaház művészei: Kalmár Magda, Begányi Ferenc, Melis György, Pitti Katalin, Ütő Endre, Sudlik Mária, más időpontban Máthé Erzsi, Antal Imre, Horváth Tivadar, Csongrádi Kata lépett föl. A Thália Színház a Dísz téren, ugyanott a győriek, a miskolciak, a nyíregyháziak tartottak formabontó előadást. Az irodalomkedvelők örömére működött Mikes Lilla Korona-pódiuma, valamint a Litea Könyvesbolt és teaház irodalmi „szalonja”. A tömeg egész nap hullámzott a Várban. Helyszínekről helyszí-Kubik Anna, a Nemzeti Színház tagja nekre vándoroltak, a résztvevők élvezték a találkozást kedvenceikkel, a jó hangulatot, a fergeteges humort, az egyszeri ünnepi alkalmat. A CSILLAGOS ÉG ALATT Hat óra tájt csöndesedni kezdett a Vár. Ki-ki hazatért, megpihenni a kellemesen fárasztó nap után, mások átöltözni, készülődni az estére. Mert a Színészkarnevált bálok zárták. Jótékonysági bál a Hiltonban, amelyet az eseménysorozat fővédnöke, a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád adott, s maga nyitott meg. Valamint jókedvű, tán kevésbé ünnepélyes, de annál bensőségesebb színészbál a Karmelita-udvaron, melyet ugyancsak Göncz Árpád köszöntött, kicsit mókásan, mégis komolyan gyermekévé fogadva a magyar színésztársar dalmat. Ahogy hajnalodott, lassan a báli kedv és elcsitult. Mindenki hazatért egy vidám, önfeledt nap emlékével. Az ünnepnek vége, ismét megnyíltak a kőszínházak, megkezdődhetett az idei évadban a színészet küzdelme megmaradásáért, önmagáért, a közönségért. RÓNA KATALIN Merre tovább? „A budapesti polgárt és a fővárosba látogató hazai és külföldi érdeklődőket százharmincnégy prózai színielőadás kínálata várja egy hónap alatt” - az imponáló adattal nemrégiben Bálint András, a Radnóti Színház igazgatója szolgált egy interjúban. De vajon milyen körülmények közt, milyen föltételekkel, s meddig tartható fönn ez a kétségtelenül gazdag kínálat? A magyar színházak helyzete a jelen pillanatban drámai. Gazdájuk az önkormányzati választás ellenére gyakorlatilag nincs - az önkormányzatok számára ugyanis nem teszi kötelezővé a törvény a színház fenntartását, mert nem sorolja az alapvető ellátások körébe. Az állam viszont huzamosabb ideje - s ezen nem változtatott a rendszerváltás sem - kivonulni igyekszik a kultúra területéről, különösképpen a színházakból. Az anyagi támogatás esztendőről esztendőre szűkül (miközben a költségek a vágtató infláció miatt a csillagos ég felé kúsznak). S egyre inkább elharapóznak azok a nézetek, amelyek gazdasági modelleket kívánnak ráerőltetni a színházakra: úgymond, érvényesüljön ott is a piaci szemlélet. Holott a színház működési mássága nyilvánvaló, miként az is, a színháztól, mint a kulturális szféra egészétől aligha lehet elvárni azonnali megtérülést. Amortizációja majd csak egy idő múlva, a tudatban, a szellemben mérhető! A piaci gondolkodás elhatalmasodása - nem nehéz megjósolni -újabb értékcsökkenéshez vezetne, hisz a színházak aligha tehetnének mást, minthogy a kommerszhez, az olcsó bulvárdarabokhoz forduljanak. Mindemellett nincsenek könnyű helyzetben a színészek sem. 1972 óta nem volt általános, központi bérrendezés a színházakban. Jövedelmi viszonyaikról egy hamis rózsaszín kép terjed, amely legföljebb 100-150 színészre lehet igaz, az ezerfős szakmából. Ugyanis a színészfizetések mind a mai napig úgy vannak megállapítva, hogy magas a mellékkereset; a film, a rádió, a televízió, a szinkron segít. Mindez azonban a művészi munkát rontja, a színészi teljesítményt szétforgácsolja. Nem szólva arról, ha az igazgató gázsit akar emelni sztárjának, azt a jelenlegi fölállásban csak a többiek rovására teheti, netán létszámcsökkenéssel, ami szükségszerűen a színészek munkanélküliségéhez kell vezessen, így a színháziak kényszerűen maguk gerjesztik a munkanélküliséget. S a megoldás? E kis terjedelem aligha alkalmas fölvázolására. Mégis néhány gyors gondolat: a finanszírozási rendszer többrétegű kialakítása, amelyből részt kell vállalnia az államnak is; a jelenlegi állapot bázisként való elfogadása; kedvezményes épületbérleti és közműdíjak; alapítványok támogatása; a Nemzeti Színház mellett még néhány kisebb, olcsóbb színház létrehozatala a fővárosban és vidéki városokban, ahol erre jogos igény mutatkozik.
