Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-11-01 / 21. szám
26 KILÁTÓ KRÉTARAJZ EGY FILOZÓFUS-FESTŐRŐL Mika mester, Azúrországból Franciaország földközi-tengeri partvidékét nevezik az újabb időkben Cőte d'Azurnak, vagyis Azúr-partnak. Színpompás, kékben, aranyban, bíborban tobzódó táj, élni, felejteni, gyógyulni vágyók, filmsztárok, szerencsejátékosok, festők, szép nők, tüzes borok, ízorgiák földje ez, amit Isten bizonyára jókedvében teremtett. A székely ember bizonyára sokféleképpen jellemezhető, de úgy semmiképpen sem, hogy együgyű, a szónak nem a jelenlegi, lesajnáló, hanem eredeti értelmében. Vagyis, hogy olyasvalaki lenne, aki egyvalamit tud csak jól-rosszul elvégezni, figyelmét egy dologra képes összpontosítani. Inkább jellemző rá, hogy sok adottság, tehetség fér meg egyegy ezermesternek titulált székely porhüvelyében. Kiüt ez a sokféleség a székelyföldi, marosszéki eredetű Tóth Miklós esetében is, aki festőművész, restaurátor, ifjú tehetségek tanítója, istápolója, filozófus, amatőr történész, és persze józan, két lábbal földön járó, gyors eszű székely egy személyben. Legtöbb ember álarcot hord Családjuk még Nagy Lajos király leányától, Mária királynőtől kapta nemességét az 1380-as években, de a vagyon fel nem vetette őket soha, inkább katonáskodó família lehettek a régebbi időkben. Ezenkívül a művészlélek is előbújt belőlük, mint fajtájukból annyiszor. A festés és a biztos kezet, ízlést igénylő restaurálás afféle családi mesterségként öröklődött körükben. A nagyapa kalandos kedvű világjáró volt a maga korában, s gyaníthatólag tőle örökölte Miklós, hogy amikor szűknek érezte az itthoni kabátot, világgá ment szerencsét próbálni. Kezdetben az írás vonzotta, de oly korban próbált érzelmes alanyi költő lenni, amikor gyorsan eltanácsolták a publikálástól, mivel írásait túlságosan melankolikusnak, személyesnek minősítette a kritika. Nem fejezték ki - úgymond - a szocializmus építésének életérzését. A továbbiakban csak a saját asztalfiókjának írogatott, de az önkifejezés másik formáját választva, rákapott a festésre. Csak embereket, élethelyzeteket, később pedig elvont filozófiai gondolatokat jelenített meg képein.- A nagyapám azt állította - mesélte Miklós -, hogy jellemében, viselkedésében minden ember valamely állathoz hasonlít, illetve álarc mögé rejti a valóságos vonásait. Olyan ez, mint a régi velencei karnevál, amikor kifelé mindenki alakítja a mosolygóst, a kedveset, közben már ott rejti a tőrt a köpönyeg alatt, amelyet egy óvatlan pillanatban beléd döf. Én egyetértettem a nagyapámmal, és képeimmel az álarcokat akartam lerántani. Kezdett mellém szegődni a siker... Úgy látszott tehát, hogy a fiatalember a festészetben leli meg valódi hivatását. Csakhogy, amikor ő kezdett szárnyat bontani, nem lehetett valaki csak úgy, tehetségből festő Magyarországon. Ha nem nyert felvételt a Képzőművészeti Alapba, nem értékesíthette a képeit. Legalábbis szabadon nem, „feketén” pedig kockázatos volt, mert éppúgy internálás lehetett a vége, mint faluhelyen a feketevágásnak. Az Alapnál pedig még annyi fáradságot sem vettek, hogy szemrevételezzék a zsűrizésre benyújtott munkáit. Keserűen kellett tapasztalnia, hogy a felvételek körül eluralkodott klikkrendszerben nem vesznek róla tudomást. Festhetett akármit, kívülről kopogtatott a tojáshéjon, és belülről nem felelt senki. Végül egy hivatalnok barátja ajánlására elszegődött különböző kultúrházakba dekorációkat pingálni. A szocreál gyöngyei Ha nem akarta, hogy felkopjon az álla, nem lehetett válogatós többé. Festenie kellett garmadával a „béketábort” dicsőítő feliratokat, munkásokat, derűs tekintetű parasztokat és piros nyakkendős úttörő leánykákat a szocialista realizmus előírásai szerint. Hamarosan úgy fellendült az üzlete, hogy a dekorációk mellett balesetvédelmi táblákat is festhetett egy lágymányosi gyár részére. A lélekölő iparosmunkák után valóságos felüdülésnek érezte, amikor arra kapott megbízást, hogy fessen tájképeket Kéhly mama óbudai vendéglőjének falára. Mire azonban befejezhette volna, kitört az 1956-os forradalom. Megnyíltak a határok, és barátok, ismerősök hívták, menjen velük Nyugatra. Elment az apja, a testvérei is, de Miklós maradt, mert még nem fejezte be a munkáját. A legvadabb utcai harcok közepette is kocsmai remekművén dolgozott. Golyózáporban, gyalog járt át az Árpád-hídon és hol a magyar felkelők, hol az oroszok előtt kellett magyaráznia a bizonyítványát. Mire elkészült a régi óbudai tájjal, vége lett a forradalomnak, a vasfüggönyt új-
