Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-11-01 / 21. szám

4 POSTALÁDÁNKBÓL

p.0.H.ä92 - ^

HU DA PKöT Bid t

*

A Magyar Hírek postarovata az olvasók fóruma. A szerkesztőség ugyanakkor fenntartja a jogot, hogy a beérkezett leveleket rövidített formában közölje.

Megjelent a lapban Dr. Zsámár Vilmos levele, melyben van egy nagyon igazságtalan részlet: „Ma otthon egy felelőtlen, dolgozni nem akaró, lusta, önző új generáció nőtt fel” - írja emlitett olvasójuk. Erre kívánok válaszolni.

Nyilvánvaló, hogy vannak ilyen emberek ma a felszabadult és most halottaiból feltámadó magyar nemzetben. Ilyen egyének azonban mindenhol és minden korban találhatók. Zsámár Vilmos megállapítása ártó általánosítás. Ő maga is mondja egyébként, hogy ennek oka a rombolás, amit a proletárdiktatúra végzett. Ezzel szemben majdnem egy hónap alatt mindöszsze egyetlen emberrel találkoztam, akire ráillene a „csaló” jelző, de amikor észrevettem, hogy rosszul mérte a dinnyét, ez az ember is beismerte, és hevesen kért bocsánatot.

A jó benyomások már a határnál kezdődtek: a mosolygó pénzváltók, az udvarias határőr, aki végiglapozta az útleveleinket és beleütött egy pecsétet, a magyar rendszámú teherautók vezetői, akik a keskeny úton a padkán vezették kocsijaikat, hogy meg tudjam előzni őket... A beutazás és kiutazás közötti időben találkoztam olyan emberrel, aki idejét vesztegetve magyarázta meg, merre kell mennem; találkoztam a kereskedővel, akinek ma is tartoznék ötven fillérrel, mert

egyikünknek sem volt aprópénze, ha nem mondta volna, hogy „majd legközelebb”, tudván, hogy Franciaországból jöttem, és hogy vissza fogok utazni ide; és sorolhatnám még sokáig, de nem akarom túl hosszúra nyújtani ezt a már elég hosszú levelet. Mégis, hadd tegyem hozzá, hogy a legmegrázóbb élményemet egy holland fiatalembernek köszönhettem, aki magyarul nem tud, és most 1990- ben csak azért ment Budapestre, mert egy 1983-as látogatása óta honvágyat érzett!

Végig a hazai tartózkodásom során sokat beszélgettem a „bennszülöttekkel”. Mindenkiben tudatos, hogy nem lehet 45 év erkölcsi és anyagi romlását helyrehozni néhány hónap alatt. Mindenkiben tudatos volt az is, hogy az országot talpraállítani nagyon nehéz és hosszadalmas 'dolog lesz. A nagy és pusztító szárazság ugyanakkor általános ijedelmet okozott. Ennek is tudatában voltak a magyarok. Annak is, hogy Magyarország csatlakozása a Közös Piac országaihoz be kell következzék, és ehhez felkészültség kell, vagyis munka.

Mégis voltak zavaró körülmények. Az egyiket a „valutaüzérek” okozták, akik szinte ragadtak rám. Ezeket „rövidre” zárná a forint igazi valutává tétele. A másik zavaró körül( ményt egy ékszíj okozta, i amit ki kellett a kocsimban cserélni, de amelynek beszerzése elvett egy fél délelőttöt: nem volt ilyen a Mercedes-szolgálatnak, de volt egy kis kft.-nek, csak éppen a város másik végén. Mint megtudtam, e furcsaságnak oka az állami vállalat merevsége és a magánvállalat hajlékonysága volt. Azt gondolom, ennyi elég. Mint a francia mondja: „a bon entendeur, salut!”, vagyis „akinek füle van a hallásra, hallja!”, és annak „üdvözlet”.

MELCHIOR SLIGIER BESSECES, FRANCIAORSZÁG

Ne vegye rossz néven Dan Donath úr, de levelének hangja (Magyar Hírek, 1990/14.) a Rákosikorra emlékeztetett. Akkor harsogta a sajtó és a rádió naponta, hogy Magyarországon ezer év óta minden rossz, sőt a legrosszabb volt. Ez volt a közoktatás irányvonala is több mint 40 éven át. Eredmény: a nemzeti öntudat és önbecsülés teljes hiánya, amely éles ellentétben áll a szomszéd népek duzzadó nemzeti önérzetével. Senki sem állítja, hogy a Horthy-korszakban paradicsomi állapotok lettek volna. A látszat földreform, a nyílt szavazási rendszer (1939- ig), a tisztikar idejétmúlt privilégiumainak fenntartása, s egyéb hibák és vétkek rányomták bélyegüket a rendszerre. Másrészt voltak pozitívumok is. A vesztett háború, idegen megszállás, az ország területe kétharmadának elvesztése után hat évvel létrejött a konvertibilis valuta, a pengő, amely bel- és külföldi értékét 1941-ig csorbítatlanul megőrizte.

1927- ben bevezették a munkások betegségi, rokkantsági, öregségi és özvegységi biztosítását,

1928- ban ugyanezt a magánalkalmazottak részére. 1935-ben a paritásos munkabér-megállapító bizottságok rendszerét, a munkások családi pótlékát és Fizetett szabadságát. Ezekről az intézményekről a legutóbbi időkig nem volt szabad beszélni Magyarországon, pedig annak idején az elsők között voltak Európában. A kulturális intézmények közül a két új egyetemet (Szeged és Pécs), a Klebelsberg által létesített 5000 új népiskolát, a külföldi Collegium Hungaricumokat lehet megemlíteni. Azt, hogy a magyar munkás életszínvonala alacsonyabb lett volna a lengyel, román, jugoszláv, bolgár, görög, török, délolasz, spanyol vagy portugál munkás életszínvonalánál, statisztikai adatok és szociográfiai felmérések alapján lehetne megállapítani, nem pedig néhány indulatosan általánosító példa nyomán. Igaza van Dan Donath úrnak abban, hogy a különböző hivatali állásokkal járó címek idejét múltak voltak. De bizonyára meglepődne, ha egy holland előjegyzési vagy zsebnaptárba betekintene, és látná, hogy abban két teljes oldalt tesz ki a különböző hivatali állásokkal, egyetemi tudományos fokozatokkal járó megszólítások és címek felsorolása. Ezeknek mellőzése hivatalos érintkezésben vagy levelezésben súlyos udvariatlanság. Ennek ellenére, senki sem vonhatja kétségbe, hogy Hollandia kitűnően funkcionáló demokrácia.

VITÁNYI BÉLA NIJMEGEN. HOLLANDIA

Néhány hónapja Franciaországból írt levelet közöltek Sárkány úrtól, mely kifogásolta a régi magyar időkről írott cikkeket, és erre helyben válaszoltak is, hogy olvasóik jelentős része olyanokat is igényel. Ez helyes is, hogy minden magyarul (is) olvasó és az ország iránt érdeklődő megtalálhassa benne, ami őt különösebben is érdekli, felekezeti különbségekre való tekintet nélkül. Miért ne férhetne el a koronás címer és Teleki Pál gróf portréja mellett a Hatszázezer áldozat szomorúfüzes emlékműve, (15. sz.) vagy fordítva. Mégis most ismét hasonló tartalmú levelet közöltek Izraelből, Dan Donath úrtól (1990/14. sz.). A levélíró kifogásolja a „megszépítő messzeséget” és az „urambátyámok országát” (ezt a gúnyos elnevezést mindkét szélsőség, nyilas, kommunista egyaránt használta), minthogy szerinte „a valóság az volt, hogy sehol Európában, Magyarországot kivéve, nem árultak darabszámira) cigarettát” stb.

Hogy milyen volt a helyzet és az említett fillérek vásárlóereje a vesztes háború és Trianon utáni években, azt nem tudom,