Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-15 / 2. szám
Ml 'I TI 'NK TÖRTT \r I Ml \ K 50 Kéregvasút épül a Podmaniczky megálmodta Sugár úton fokossal és pisztollyal járt arrafelé, hogy oltalmazza a rendet. Most, hogy emlékét ébresztgetem, kimerítek „kútjaimból” mindenfajta régi cédulát, feljegyzést, egy-egy Budapestről is szóló könyvemet, meg előkeresem Liber Endre egykori pesti alpolgármester remek régi könyvét Budapest szobrairól, végül a „nagyivánt”, minden botcsinálta történész Nagy Iván-féle nyolc kötetes családnévjegyzékét, hogy lássam, megismerjem: honnan is jöttek a Podmaniczkyak? A Trencsén megyei Podmanin helységtől nyerték a nevüket. Az egyik Podmaniczky (László) a 15. században „a királyt szükségében 1200 ftal segítette”. A király Mátyás volt. Mohácsnál ott küzdött két Podmaniczky is. Az egyik (Mihály) II. Lajossal együtt a Csele-patakban vesztette életét, a másik (István) nyitrai püspök volt, de a mohácsi csatából megmenekült, s egymás után megkoronázott két királyt is: Zápolyát, majd I. Ferdinándot. Ebből az ágból eredtek az aszódi Podmaniczkyak. A mi Frigyesünk is ott küzdött huszárfőhadnagyként Kossuth katonái között. Világos után közlegénynek sorozták be, azután ő is kiegyezett, szolgálta a Ferenc József-i kort, amely nem csupán az „elnyomás, szolgasors” kora volt. A mi Podmaniczkynkhoz talán a 18. században Podmaninon élt egyenes ági őse, Sándor állhatott a legközelebb, mert ő „tömérdek pénzt áldozott” szépművészetekre, ő segítette Mányoky Ádámot, a festőt is. Végül is milyen ember volt Podmaniczky Frigyes? Különc? Kettéhasadt? Bolond és nagyszerű? Egy rejtelmes hazafi? Kossuth hőse és Tisza Kálmán kártyapartnere? Bátor és megalkuvó? A szabadságharc huszártisztje és az osztrákok megbüntetett közlegénye? Van egy régi mondás: ne ítélj, hogy ne ítéltess! Podmaniczky korának fia volt. Életét-sorsát-pályáját-munkásságát a nagy fordulópont, a „városligeti eskü” határozta meg. Az osztrák közkatonaságtól való szabadulása után végigutazta a németek, a franciák, az angolok országát, a Lombard-Velencei királyságot, s hazatérve azt látta, hogy „itt hanyatlás, pusztulás” van mindenfelé. A városligeti tó mellett esküdött meg arra, hogy „jövendő élete vezércsillagának választja azt a célt, hogy szeretett Budapestjét, a magyarok egyetlen fővárosát naggyá, európai szintűre emeli...” (Krúdy). A Közmunkák Tanácsának munkatársa, alelnöke, majd 1905-ig az elnöke lett, ő „találta ki” az Operaházat, az Andrássy utat, ő kezdeményezett számos szoborpályázatot, nem csupán Budapestnek volt a vőlegénye, hanem patrónusa, vőlegénye a Belvárosnak is, intendánsa lett a Nemzeti Színháznak, az Operaháznak, ingoványok, mocsarak helyén építtetett világvárost, nemzeti nagyjaink szobrait segített felállíttatni, ott volt Széchenyi István, Petőfi Sándor, Arany János, Baross Gábor, Szent Gellért, Szent István szobrainak avatásán, számos szoborbizottság elnöke is lett, csak Vörösmarty Mihály szobrának az avatásán nem lehetett jelen, mert az 1908-ban történt. S a pepita báró, Budapest építője, ez a furcsa gavallér, a század agglegénye 1907-ben, nyolcvanhárom esztendős korában meghalt. Miután „sikerült megszabadulnia vagyonától”, mivel azt nagyrészt Budapestre költötte el, gondoskodott közeli, elszegényedett rokonairól is, akik nagyrészt kastélyában éltek. Bőkezűen gondoskodott róluk, miután eladott mindent, könyvtárát, bútorait, fegyvertárát, képtárát, lovait, agarait, pesti házait. Feladta azt a lakosztályt is, amelyet huszonöt éven át bérelt Deák Ferenc nevezetes szállásán, az „Angol Királynő”ben. Végül már nélkülözni kényszerült élete utolsó két esztendeje alatt. No, de Budapest! Az állt! Ragyogott! Nem mondom, de azért elkelne nálunk egy ilyen kockás báró a közelgő Világkiállításra. Nem az agaraira, pepita ruháira, szürke cilinderére gondolok. De a szellemét illendő lenne feltámasztani. RUFFY PÉTER
