Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-01-15 / 2. szám
48 A HA I AR TÚLOLDALÁN megszégyenítő előzékenységgel, szegénységükben is szíves látással fogadva az anyaországból érkezőket. Sokszor éltem meg ugyanezt Erdélyben. Mindig gyötört a gondolat: nem jól van ez így! A mostani anyaországiból is lehetett volna csehszlovák, jugoszláv, román vagy szovjet állampolgár! Erre is gondolva kellett volna magához ölelnie a sokkal nehezebb körülmények közé került magyar testvéreit... Megújuló város Beregszász utcáit járva az üres kirakatok látványa, az általános szegénység mellett különösen szembetűnő az emberek magatartása: nem rosszkedvűek, nem öntenek nyakon panaszáradataikkal, hanem lelkesek. Nem az elidegenedés jeleit tapasztaljuk; valósággal lubickolhatunk a Magyarországon már alig-alig létező igazi társas összejövetelek emberi hangulatában, a jóízű beszélgetésekben. A Vérke folyó két oldalán épült város régi középületei a történelem változásait idézik. Egyikmásik szépen helyreállítva, de sajnos olyat is találunk épp a főtéren, amelyben üzemet működtetnek. Messze hallatszik a gépek kellemetlen zakatolása. A szecessziós stílusban épült városi kaszinót gyönyörűen rendbehozták. Régi szellemi rendeltetésének megfelelően vette birtokába a város: most könyvtár és elegáns szórakozóhely. A viharos időkben többször leégett, de újból és újból újjáépített katolikus műemléktemplom többféle stílus művészi ötvözése. Vele szemben egy 360 esztendős épület áll, a Bethlen-ház. Valamikor Bethlen Gábor erdélyi fejedelem építette, most iskola. Az egyik mellékutcában éppen egy bekerített romos épületre próbálok belesni, amikor a túloldalról rám köszönnek. Két kamaszfiűt látok, akik egy ütött-kopott motort szerelnek.-Tetszik tudni mi van ott benn? - kérdezik.- A zsinagógának kell lennie - válaszolom.- Az volt a zsidótemplom - erősítik meg ők is. - Honnan tetszett jönni? És sorolják mit kell feltétlenül megnézni: a Petőfi-táblát, az Ilylyés-szobrot (azt is tudják, hogy a kőbányai sörgyár ajándékozta a városuknak). Arra gondolok, vajon egy hasonló nagyságú magyarországi városban előfordulhatna-e ilyesmi: tizenéves fiúktól kérdezés nélkül megtudni lakóhelyük nevezetességeit? A Vérke folyócska partján, a régi magyar gimnáziumhoz már a város mindenesével, a köztiszteletben álló. Kerényi Gyulával - vagy ahogy itt öreg s fiatal szólítja, Gyuszi bácsival - sétálok. A nyugdíjba, de nem nyugalomba vonult építész igazi lokálpatrióta. Az ő irányításával épült intézmények közül a sportkomplexumra, az amfiteátrumra és Kárpátalja egyetlen magyar színházára a legbüszkébb. Most mégsem az építészt, hanem az elkötelezett magyar embert szeretném bemutatni. A gimnáziumhoz azért sétálunk, hogy láthassam a híres-nevezetes platánfát. Levelei a világba szétszóródott Vérke-parti öreg diákok mindegyikénél megtalálhatók. Az összetartozást jelképezi ez a fa és a levelei. Gyuszi bácsi ötlete volt ez a „levélgyűjtés” is, mint annyi minden más. Háromszáznegyvennyolc emberrel foly-
