Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-09-15 / 18. szám
KRÓNIKA II Kisebbségi magyar történetírás A találkozó, úgyszólván „terven felüli” rendezvényeként került sor arra az összejövetelre, amely a környező országok magyar történetírásának helyzetét vitatta meg. Az itt elhangzott legfontosabb megállapítások akként foglalhatók össze, hogy - Erdély kivételével, ahol ez a munka komoly hagyományokra és eredményekre tekinthet vissza - mindenekelőtt az érintett szakembereknek kell rendszeres kutatásokon alapuló, hatékonyabb tevékenységet kifejteniük. Mindez nem független természetesen a körülményektől, amelyek bár a lezajlott kelet-középeurópai változások következtében némileg javultak, de korántsem tekinthetők még kifogástalannak. Az elhangzott javaslatok közül különös figyelmet érdemel Püspöki Nagy Péteré, aki egy szlovákiai magyar kutatóközpont felállítását szorgalmazta. Ezt azonban nem látja a túl közeli jövőben megvalósíthatónak. Többen utaltak ugyanakkor arra, hogy a most megalakult történész világszövetség komoly szakmai és erkölcsi támaszt nyújthat a szomszédos országok magyar történetkutatói számára is. demlőek, amelyek a szomszédos országokban kialakult Mátyás-képet mutatták be. így megtudhattuk, hogy a ruténok és szerbek kedvelik leginkább a nagy király alakját. Illetve, még a románok, akik annyira magukénak tekintik, hogy az idei nemzetközi UNESCO-kalendáriumba is felvétették a jeles „román” uralkodó, Mattéi Hunedoara emlékezetét. És ha valaki képviselte volna éppen hazánkat a világszervezetben, tiltakozhatott volna a nagy férfiú elsajátítása ellen. A témakör igazán eseményszámba menő előadását, Mátyás külpolitikájáról, a kor kiemelkedő kutatója, Rázsó Gyula tartotta. Az előadásmódjára jellemző szellemességgel bizonyította, hogy bár sajnálnunk kell Mátyás külpolitikájának beteljesületlenségét, a valóságos tragédia mégis az volt, hogy halála után nem sikerült megfelelő királyt választani. Ha 1490-ben Habsburg Miksa lép trónra, más országot örökölt, mint I. Ferdinánd 1526-ban, és az egész magyar fejlődés más formát ölthetett volna. A találkozó második napjának délutánján már zsúfolásig megtelt a Széchényi Könyvtár jó kétszáz személyes előadóterme. Ekkor tértek rá ugyanis a második meghirdetett fő téma, az 1956- os forradalom eseményeinek taglalására. Azaz, hogy nem mindig és nem egészen arra! E délután alaphangját - amely sokkal inkább hasonlított érzelmektől motivált politikai gyűlésre, mint tudományos tanácskozásra - Király Béla tábornok, az 1956-os nemzetőrség parancsnoka adta meg, aki amerikai emigráns évei során történész-professzor volt. A program szerint „A Nagy Imre-kormány szerepe” címmel kellett volna előadást tartania, de elsősorban saját szerepét, személyiségét igyekezett hangsúlyozni, miközben arra is utalt, hogy mi lehetett Nagy Imre álláspontja különböző politikai kérdésekben. Egy konkrétummal is szolgált, miszerint a miniszterelnök megtiltotta, hogy a szovjet beavatkozást illetően tábornoka a háború kifejezést használja. Az előadást végül az emelte ki az érdektelenségből, hogy Király megvádolta Andrásfalvy Bertalan kultuszminisztert, aki szerinte tudatosan hátráltatja az ifjúság 1956-os szellemben történő nevelését. A továbbiakban lendületes szónoklatban igyekezett megvonni Völgyes Iván (USA) a Kádár-rendszer politológiai sommázatát. Az általa sebtében felvetett kérdések sokaságából talán csak azt az egyet lehet maradék nélkül elfogadni, hogy a forradalmat eláruló Kádár jelleme és későbbi történelmi szerepe eltérő megítélés alá esik. Sok csúsztatás és féligazság árán végül eljutott addig a logikai csínytevésnek minősíthető következtetésig, hogy megkérdőjelezte az Antall-kormány legitimitását. Mert miközben helyesen utalt arra, hogy az ellenforradalom által hatalomra került rendszer legitimitásának megteremtését Kádár személye akadályozta, ugyanakkor megfeledkezett arról, hogy más oldalról, éppen a Nyugat által legitimált Kádár személye járult hozzá leginkább az általa fémjelzett rendszer megerősödéséhez. A két heves vérmérsékletű úr után - Hamlettel szólva - elhangzott még sok „szó, szó, szó”, de csakis Gosztonyi Péter (Svájc), Molnár Miklós (Svájc) és Deák István (USA) nagy kutatási bázisra és szakmai eredetiségre támaszkodó előadása mentette meg a tanácskozás tudományos mundérjának becsületét. Néhány hozzászólás is az ő megállapításaikat erősítette, és kétségtelenné tette immár, hogy a függetlenségéért harcoló Magyarország aligha számíthatott többre, mint néhány európai ország elsősorban emberbaráti segítségére, miközben az 1945-ös jaltai megállapodásokat maradéktalanul betartó Amerikai Egyesült Államok a magyar forradalom véráldozatával legfeljebb idegesíteni kívánta a Szovjetuniót, de eszébe sem jutott, hogy hathatós segítséget nyújtson a segítséggel évek óta hitegetett Magyarországnak. Talán - mint a hazai kutató, Varga László érdekesen elemezte - az Egyesült Nemzetek Szervezete léphetett volna fel sikerrel a magyar ügyben, ha a szuperhatalmak ezt meg nem akadályozzák. Végül, a konferencia tanulságaként említhető még, hogy az 1956-os forradalom úgyszólván teljes feltárása még adóssága a magyar történettudománynak. Sürgette ezt rokonszenves szerénységgel elsősorban az a Gosztonyi Péter, aki a külföldi magyar történészek közül eddig is a legkülönb eredményeket mutathatja fel ezen a téren. Néhányan azonban a nyugati résztvevők közül a nagy politikai nyomás alatt, kisebb-nagyobb kompromisszumok árán is eredményeket elérő hazai szakembereknek tettek a munka hiányosságaiért szemrehányásokat. Ami akár megszívlelendő is lenne, csak hát akkor azt nem értem, hogy ők miért nem jutottak előbbre a szabad világban. Talán légkör és kurázsi még nem elegendő a valódi tudományos teljesítményhez? A konferencia során a résztvevők megalakították a Magyar Történészek Világszövetségét, amelynek elnöke Benda Kálmán, társelnöke Jakó Zsigmond és Deák István lett. PUSZTASZERI LÁSZLÓ
