Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-09-01 / 17. szám
IS HAZAI KÖRKÉP nosok egy részének rendszeretete, csinosító kedve szintúgy. A szeméthegyek, a rendetlenség, az elhanyagoltság legalábbis erre mutat. Hiába épített szép sétányt a Séd partján a város, ha azon - a patakparti házakból kivezetett szennyvíz miatt - csak befogott orral lehet andalogni. Maróti Rezső ezért beszélt arról, hogy a városközpont megmaradt épületeit nem elég felújítani, hanem valamiféle lakosságcserét is végre kell hajtani, hogy a frissen tatarozott házakba már ne a lumpenek költözzenek vissza. A polgármester egyébként a belváros megmentett és korszerűen újjáépített házaira a legbüszkébb. A régi szépségében megújult Kossuth Lajos utcára, a mögötte valóban ízlésesen kialakított bevásárlóközpontra és főként a Sarolt- és Gizella-udvarokra. Kicsinyke parkok ezek, a két királynéról elnevezett udvarok, szobrok is díszítik őket, ragyogó kilátás nyílik innen a Várra, s miközben a lélek felüdül a látványtól, a test is megpihenhet, mégpedig anélkül, hogy a nyugalomra vágyó költeni kényszerülne. EGY UJJÁN JÁRTA VÉGIG A VILÁGOT Márton Antal kanonok tizennégy esztendős volt, amikor a Várpalota melletti Ősiből Veszprémbe jött. Maróti Rezső polgármester tizennyolc évesen Szombathelyről érkezett. Itt maradtak, itt ragadtak mindketten. Egei Sándor ellenben a város szülöttje, ő azonban elment innen, 1956-ban. Akkor azt hitte, örökre. Az NSZK-ba került, s mivel nem tudott még jól németül, nem folytatta eredeti foglalkozását. Testnevelő tanár volt, artistává lett, az addig hobbiból űzött foglalatosság hivatássá lett. Végigjárta a világot - a mutatóujján állva! Mutatja a fényképet: valóban, egy ujján áll, fejjel lefelé, nem is a padlóra, hanem egy szál botra támaszkodva, miközben két lábán és a bal karján karikákat forgat. Ez volt az egyik világszáma. A másik: minden támasz nélkül, Másolatoknak hittük őket, eredetieknek bizonyultak - egy lap az Egyházmegyéi Gyűjtemény Dürer-metszetei kÖZ“* A SZERZŐ FOTÓI a feje tetején állva, bal karját a testéhez szorítva, a jobbjában tartott pisztollyal szétlő hat ballont. Egy lövés - egy léggömb. Tizenhat év után tért vissza eredeti hivatásához, öt esztendeje pedig nyugdíjas. Amikor már hazajárt, rendszeresen és sűrűn, szóvá tette: helyezzék vissza a Tűztoronyra a magyar címert. Levelezett is ez ügyben vagy két éven át a pártbizottsággal, a megyei újsággal és a polgármesterrel. A beadványokra egyedül Maróti Rezsőtől kapott választ, részleteset.- Ebből a levélből megértettem - emlékszik vissza Egei Sándor -, hogy akkor még nem lett volna olyan egyszerű, amint én azt elképzeltem, levenni a vörös csillagot és visszatenni a helyére a koronás magyar címert. És nemcsak elvi okok miatt, bár elsősorban azért, hanem anyagi okok miatt sem. így hát, amikor már csak a pénz hiányzott a cseréhez, hiszen a régi címert - szerencsére megvolt - ki kellett javítgatni, mi több, valódi aranyfüsttel be is vonni, a két méter magas, két mázsa súlyú darab fölemeléséről nem is szólva, Egei úr felajánlott ezer márkát a költségekre.- És ennyi elég volt? - kérdem.-Még sok is! - feleli nevetvesírva, s megfényesedik a szeme. - Mert amikor a pesti aranyozok meghallották, hogy egy külföldi magyar alapítványt tett, ők nem kértek semmit a munkájukért. A győri építési vállalat is szinte ingyen emelte le a csillagok és rakta föl a címert, mondván, hogy a darujuk amúgy is éppen a téren ágaskodik. A téren, a tűztorony tövében, ott, ahol a ház áll, amelyben a világot egy ujján bejárt férfi gyere - keskedett.- Az volt az ipartestület székháza, édesapám pedig kézbesítőként dolgozott ott, ahogyan akkoriban csúnyán mondták, ipartestületi szolga volt. Édesanyám konyhája közvetlenül a torony aljába nyílt, és jól emlékszem, hogy én vittem föl gyakran az ivóvizet a tűzoltónak. Ez is magyarázza, miért volt szívügye Egei Sándornak, hogy visszakerüljön a címer a toronyra, s hogy miért kalauzolná elsőnek ide a városlátogató turistát. Elkísérné, persze, a városközpontba is, „mert az nagyon szépen kiépült”, meg a Várba, Szent István és Gizella királyné szobrához, „mert onnan csodálatos a kilátás”, és ha gyermekes családnak mutatná be városát, akkor elvezetné őket az állatkertbe, végül pedig elsétálna velük a karcsú völgyhídig, a Szent László-templom elé, „mert onnan nézve a legszebb a Vár, különösen alkonyóra idején”. Ami igaz, az igaz. A távolság megszépít. A templomtól nézve már a magas házak is eltörpülnek; a Várnegyedben dübbögő légkalapácsok hangja is elfárad, mire ideér; a házak sebeit sem látni, hacsak nem távcsővel pásztázzuk végig a messzeséget. De távcsővel vagy anélkül, igaza van Egei Sándornak, amikor azt mondja:- Igaz, hogy az én alapítványom, az ezer márka, felszabadult, nem vált azonban fölöslegessé. Ha a veszprémiek és az innen elszármazott magyarok is gyarapítanák az összeget, talán előbb sor kerülhetne a kétszáz javításra váró műemlék épület rendbehozására. GARAMI LÁSZLÓ
