Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)

1990-09-01 / 17. szám

12 IRODALMUNK KINCSESTÁRA

200 éve született Kölcsey Ferenc

Méltatlanul kevéssé ismerjük őt. Himnuszunk költőjét, a reformkor radikális politikusát. Egyéb verseit alig tartjuk számon, a hazafiúi gondolkodást múlhatatlanul felragyogtató Parainesisből is csak az idősebb korosztály idéz. A változó idők tán Kölcsey reneszánszát is meghozzák. Érdeme szerinti volna az újrafelfedezés, amint példázzák az alábbi versek is.

Töredék

Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöké fámnak, Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé;

Szép s nagy az, ami hevít; szerelemmel tölti be lelkem Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség. Nyúgoszik az zöld lombjai közt a nemzeti béknek,

Ez ragyog újra, midőn tele fénye dalomnak elönti,

S színe varázs sugáraiban szállítja fel ismét Őseim árnyaikat, kik az őszkor napjait élték,

Kölcsey nemzetség, Ete hű maradéka, kit egykor Don hullámi körűi, a hét magyar egyike, hős Ond Lángölelés zálogja gyanánt neje karjairól vön.

Vígan laktanak ők rohanó Tisza partjai mellett,

S hol vadon árnyak alatt barnán viszi habjait a Túr, Mígnem az elkomorult sorsnak nyila dúlva lecsattant,

S könnypatak áradozott a bánat-ölelte teremben,

S áldozatát vérben fogadó vala boltja sötétén.

Elsiratott hamvak közt, a cégényi monostor...

Huszt

Hervadsz...

Hervadsz, hervadsz, Szerelem rózsája,

Isten hozzád Keblem hű lyánykája! Omlik a hab,

Omlik könnyhullásom;

Kél a szellő,

S költi sóhajtásom.

Partot a hab,

Bút mos könnyhullásod; Enyh a szellő,

S enyhül sóhajtásod; Hagyd hervadjon Szerelem rózsája.

Nyíl hajnalkor Remény violája.

Bús düledékeiden, Husztnak romvára, megállók;

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.

És mond: Honfi! mit ér epedő kebel e romok ormán ?

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort:

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűi!

Hervadsz, hervadsz, Szerelem rózsája! Nem kell nékem Remény violája; Újjaim csak Nefelejcset szednek Bús estvéjén Bús emlékezetnek.