Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-08-15 / 16. szám
50 EMLÉKEZZ A VURSTLIRA! FOTÓ: CSIGÓ LÁSZLÓ ba pléhdobozok gúláira, amelyek nem az elektronikus automaták dallamos csilingelésével adták meg magukat a találatnak. Műanyag halacskákra vadásztunk horoggal, s a poshadt vízben lubickoló, libegő teremtmények lekopott szeméből ránk mosolygott az egyszerűség öröme. A körhinta falovacskáinak tépett sörénye nem lobogott, hiszen festve volt minden szála, de a lovacskák mégis elégedetten gömbölyödtek: új és új festékrétegek kerülvén testükre, híztak, jóllakottam S voltak hintáslegények is, bár akkor már inkább micisapkában, zájgruhában, s nem cilinderben, gigerlis mellénykében, de voltak, s karjukon éppenúgy tekergett a tetovált sellő, mint boldogult elődeikén, akik sellőt élőben is láthattak, abban a félhomályos sátorban, ahová egy hatosért vezette be a riadozó nagyérdeműt a rabulejtett hableányka - civilben állástalan kiscseléd - kenyéradó gazdája. Ott voltak mind. Őrizték a nehezen kivívott, évszázadnyi idővel megpecsételt színvonalat, amelyet se a Millennium ide, az ő világukba betolakodó gipsz- és kartonvárosa, Ősbudavára, se a tintaradírnál is hatékonyabban működő ötvenes évek nem tudtak megkérdőjelezni, ezt az izzadságszagú, mosolygós riadalmakra építő, cinkos-izgalmas világot, ahol törpék vannak és óriások, ahol a publikumnak kötelező valami olyasmit mutatni, amitől szeme-szája tátva marad, ahol a jó ízlés rendőrért kiáltana talán, ha maga is nem részegedne bele a lélek parányi bűneinek valamelyikébe: hisz olyan édes a törvényszegés, s oly gyönyörű nem hinni a logikának. Ott voltak: s már nincsenek itt. Őrizték, amit kellett, de hiába. A század, amely mostanra mutatta meg gőgös szerkezetekből épített, mosolytalan, egyforma arcát, legyőzte itt is a helyvédelemtől immár megfosztott - szellemét. Vidám színek takarják el a ravasz géptökéletességet, nem csikorog semmi. Aminek csúsznia kell, csúszik, aminek forognia, forog, aminek látszania, látszik, s aminek nem szabad, az nem... A sors kegyéből találkozhattam egyszer a szellemvasút valahai bérlőjének özvegyével. B.-né, a hajdani bonviván hölgye, törékeny, hiú, s kicsit keserű öregaszszonyként élte életének alkonyéveit. Néhányszáz méternyire csak a Vurstliból lett Angol-, s abból lett Vidámparktól. Várkastélyszerű villában volt az otthona, amit a századforduló táján épített Guinnes Lucy Madeleinenek, ifjú feleségének, a portréfestés fejedelme, László Fülöp. S mellesleg ennek a palotácskának volt lakója Molnár Ferenc is, amikor a Liliomot írta. Amilyen különös a villa, olyan különös a berendezés. A tükör például, amely az első emeleti folyosó fordulójában állt - s túlélt vagy három rendszerváltást - egészen rendkívüli darab. Filmesek jártak sűrűn kölcsönkérni, ha valami különleges belsőt álmodtak a játékhoz. „A tükröt csak B.-nétől lehet elkérni!” - az üzenet, amit maga B.-né tűzött a keretre, keserű tapasztalatoknak lehetett summázata, s némi féltékeny irigység is kiolvasható a szövegből. B.-né két éve meghalt. Megpróbáltam felsétálni az emeletre, hogy megnézzem a tükröt. Kaputelefont szereltek a kulcsra zárt ajtó félfájára, s a hangszóróból, hiába a kérlelés, nem szól vissza senki. Pedig hallom a hangját. Rekedt kissé, s tompán szűrődik át a furcsa, meleg zajok vattáján... Lassú egymásutánban gyúlnak ki a távoli fények. A liget gázlámpái. Alig hallhatóan megszólal a zongoraverkli. Nagy ritkán, ittott papírsíp rikolt. Aprócska csöngetések. És sötétség. Egyre sűrűbb. Holdsugár sincs. Csak a tavaszi ég ragyog átlátszó sötétkékben... Képzelődöm? Úgy lehet. BÚZA PÉTER
