Magyar Hírek, 1990 (43. évfolyam, 1-24. szám)
1990-08-15 / 16. szám
MÚLTUNK, TÖRTÉNELMÜNK 47 Százöt éves lenne éppen, aki elmondhatná magáról, hogy együtt született a Vidámparkkal, s ez bizony már több is, mint matuzsálemi kor. S még ő se dicsekedhetne azzal, hogy megleshette magának a Vurstlinak világra jöttét: jóval régebbi dolog az, semhogy élő emberfia az akkortájt történetekre személyesen emlékezhetne. De hát azért vannak a jó Pestnek derék krónikásai, hogy összerakják helyettünk a vén időnek sok türelmet kívánó kirakósjátékát, amivel mindközönségesen is szívesen mulatja magát az ember. Százöt éve nagy eseményre készült a Városerdő: az 1885-ös országos kiállításnak az volt a hivatala, hogy első seregszemléjeként a később boldog békeidőknek nevezett korszaknak bemutassa, mire képes a magyar ipari szorgalmatosság. Óriási volt a felfordulás a ligetben, mindenütt pavilonokat ácsoltak, raktak kőbe, sétányokat újítottak fel, a Köröndön újraépítették a szökőkutat, akkurátusán kimérték a helyét a díszágyásoknak, papírra vetették, miként helyezkednek majd el - füzérbe foglalt gyöngyök - a seregszemle látványosságai. Ezenközben, és bizonyára azonnal, nyilvánvalóvá vált, hogy azoknak a mutatványosoknak, akik a taljánföldről idekeveredett Barokaldi mester nem hivatalos vezetésével már akkor is évtizedek óta sürgölődtek -ligetszerte a kíváncsi és szenzációra mindig éhes publikum körül, nem lesz helye a kiglancolt szabadtéri arénában. Másutt kell helyet keresniük masuknak. S mit tehetett volna a szakállas nő, az óriáskígyót mutogató, józsefvárosi születésű, mégis rézbőrűre sikerített indián, Helfgott bácsi, aki bádoglemezre varázsolta a kis cseléd és a kimenős baka kettős portréját, amely emlékét aztán nem lehetett egykettőre összetépni, ahogy pedig gyakran megpróbálják az öröknek szánt emlékekkel, mit tehettek volna ők, s mind a többiek, minthogy tudomásul vették a csak jóval később dicsőre fordult tényt: a Vidámpark előképének, a körülkerített Vurstlinak, közreműködésükkel történő világra jöttét. A helyet az akkor éppen első virágzását élő pesti Állatkert szomszédságában jelölte ki a város magisztrátusa, annak a térnek a közvetlen közelében, amely a Hermina és az Állatkerti utak között feküdt, és amit városszerte csak Tűzijátéktérként emlegették Buda és Pest polgárai, ahol egy alkalommal még a Vár ostromát is bemutatta egy szó szerint lánglelkű, bécsi pirotechnikus, bizonyos Stuwe úr. Ahogy ez nem zavarta a mutatványosokat, éppúgy nem vették a szívükre a szomszédban lakó és örökké éhes Zsófi névre hallgató farkas türelmetlen vonítását. Lehet, azt hallották ki belőle, ami nekik örömteli fordulatot ígért, hogy talán már lakóhelyének hamarosan bekövetkező hanyatlását siratja a virslihez szelídült toportyánféreg. Azt az időt, amikor versenytárs nélkül marad egy időre a Vurstli, amely fordulat szűk tíz esztendő múlva valóban be is következett. Mecénásai s az igazi szakemberek kihalván, úgy megritkult akkorra a részvénytársasági alapon működő intézet állománya, hogy jószerivel a mindenkor Jónás névvel illetett víziló volt a kertben az egyetlen négylábú. S a rossz nyelvek szerint a kétségbeesett igazgatóság, sátoros ünnepeken, hordárokat öltöztetett be az eleven fenevadak után megmaradt molyette oroszlánbőrbe, legyen mégis valami komolyabb mutogatnivaló... Ez hát a Vurstlinak nevezett Vidámpark születésének korszaka, amelyet sokáig könnyes nosztalgiával emlegettek a legvénebb pestiek, s az ifjabbak is, ha a legendás hintáslegény, Liliom, feltűnt olykor az emlékezet lágyrajzú vásznán, hogy leüljön egy cseppet az ő Julikájával a jó szagú lombok alatt, hallgatni a törökméznél is édesebb, a messziről ideszűrődő muzsikaszót. Ami azt illeti, éppen ez a Vurstli az, aminek ma már nyomát sem lelni sem az e hasábokon látható képeken, se ott, ahol készültek. Sok szó esik filozopter lelkületűek körében, a „hely szelleméről”, amiről azt tartja a megállapodott bölcsesség, hogy nem kopik el, örök s megmásíthatatlan. Vanitás Vanitatum! Terméketlen önhittség! Még az én gyerekkoromban is, harminc-negyven esztendeje, még az idő tájt is testközelben zajlottak a produkciók, s a gépek, mert voltak már, maguk sem hitték, hogy eljön az idő, amikor végleg és visszavonhatatlanul átveszik majd az uralmat... A Barlangvasút boszorkánya, miközben makacs igyekezettel élesztgette tüzének parazsát, hogy szegény Jancsit és Juliskát megsüsse, emberi volt: esetlen bábunak öltözve. Nem akart többnek és tökéletesebbnek látszani, mint ami. És izzadságtól kifényesedett szőrlabdákkal dobtunk célba a csór-