Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-11-15 / 22. szám
/«„HISZEN MAGYARNAK SZÜLETTÜNK . . .!” KILÁTÓ A nyugaton működő Magyar Cserkész Szövetség ügyvezető elnöke, Bodnár Gábor egyházi vezetőket kért meg, segítsenek a hazai „vendégcsapat” összeállitásában. Vastól Szatmárig az ország minden része képviselve volt; jobbára fiatalok és jobbára papok, teológusok által. A költségeket teljes egészében a (nyugati) Magyar Cserkész Szövetség állta. A táborban tanító tisztek azonban - véletlenül derült ki, ezt ők nem tartották említésre méltónak - fizettek az ott-tartózkodásért. A negyvenes évei elején járó Görbe László atyától, a budapesti Piarista Gimnázium matematika-fizikai tanárától, a 2. Sík Sándor Cserkészcsapat parancsnokától kérdeztem: mit kapott a fillmore-i táborozástól? - Élményt. Elsősorban nem a lexikális tudás miatt volt érdemes itt töltenem két hetet, hanem azért, mert oly mélyen áthatott bennünket a cserkészkedés gondolatisága. Erővel, bizodalommal töltekezhettünk fel atekintetben, hogy a cserkészet újra a magyar szellemi élet számottevő tényezője lehet, hogy cserkészkedésre igenis szükségük van azoknak, akik hitüket, magyarságukat mélyebben akarják megélni. Itt most találtunk egy útjelet, ám az út felfedezése ránk vár. Mondták is sokszor tanáraink: ez a ti dolgotok lesz otthon. És valóban: nem kerülhetjük el, hogy megvívjuk a saját harcunkat a cserkészmozgalomért ... Se szöggel, se vésővel „Azt figyeljük, mit tenne a gyerek a maga feje szerint, és ezt terelgessük aztán jó irányba. A munka alapja: a gyerekekbe vetett bizalom” - mondta Bodnár Gábor a magyarországi tisztjelölteknek tartott egyik előadásában. Újból és újból szembesültem e könnyen lefektethető, ám annál nehezebben megvalósítható igazsággal^ miközben próbáltam eligazodni a különböző táborok vendég számára nem egykönnyen áttekinthető rendjében, gyakran autóstoppal utazgatva a hatalmas cserkészparkban egyik táborból a másikba. És nem tagadom: ámuldoztam. Amit a két nap emlékezetembe sütött: jókedvű, szívesen dolgozó és tanuló fiatalok, derűs arcú, tekintélyüket nem „tanárkodással” megteremtő felnőttek, felhőtlen derű. Holott a vizsga csak tetézte a nap mint nap következő próbatételeket. Az őrsvezetőknek például a forgószínpadszerű képzés és vizsga cserkésztudományokból; a kötéllel való csomózás-rögzítés fortélyai, tájékozódás, sípjelek, tűzrakás, tábortűzi műsor és huszonnégy órás túra a vad természetben, sütés-főzés tarisznyából, alvás a szabad ég alatt. A segédtisztnek készülő ifjaktól már elvárják a legteljesebb önállóságot - táboruk az utolsó csomóig az ő munkájuk, főzniük is maguknak kell, s a magyarságismeret már említett magas szintje ugyancsak követelmény. Cserkésztisztté pedig csak magyar történelem és irodalom érettségivel avathatják az ifjakat. Az egyik segédtisztnek készülő leányőrs rizses húst főzött ebédre, desszertnek pedig főtt kukoricát tálalt, amikor Bodnár Gábort látta vendégül. Bár az ebédnek vizsgaíze nem volt - annál inkább ugyancsak magyaros -, a meghívás nem puszta udvariasságból történt: hiszen a leányoknak (amint persze a fiúknak is) a főzésben való jártasságukról is számot kell adni. És természetes, hogy a négy leány állította föl a fenyők alján megbúvó sátrakat, keresett ágasfának valót, alakította lakályossá a „körletet”. Amint az sem csoda - csak a civil idegennek - miként kötöztek hulladékfából - mert az élő fát nem szabad bántani - asztalt, az asztal két oldalára ülőalkalmatosságot, mégpedig olyat, amely háromnegyed mázsámat nyugodtan elviselte. Összeszegelni sem lett volna csekélység mindezt, ám a cserkész, ha erdőben lakozik, nem használhat oly természetidegen eszközöket, mint a szög vagy a véső. Megkérdeztem a négy lányt - az egyetemista évei elején járó Patay Zsuzsit, Vajtay Andreát, Bicók Boriskát, Dömötör Csillát -, hogyan lettek cserkészek, miért, hogy a szabadidő eltöltésére kínálkozó oly bő választékból épp a cserkészkedést részesítik előnyben. Akár kórusban is válaszolhattak volna. Először is megnyugtattak, hogy azért másra is van idejük. Azután egymás után elismételték, hogy „a magyar dolgokkal való foglalkozás” számukra nem feladat, hiszen magyarnak születtek. És nem tudnának cserkészkedésre vagy népi táncra, vagy más magyar ügyekre kevesebb időt fordítani, mert ez azt jelentené, hogy életük egy részét veszítik el. Mindannyian szinte belenőttek a cserkészetbe. Elődjeik voltak a szülők vagy a nagyobb testvérek. Vajtay Andrea például öt idősebb testvér nyomdokában jár, legidősebb bátyja, István, Észak-Amerika cserkészparancsnoka. Hej, regö rejtem... Dömötör Gábor és felesége - Csilla szülei - a regös tábort vezetik. Ők is már Brazíliában lettek cserkészek, és szívüket-lelküket teszik rá, hogy a cserkészkedésnek e sajátosan magyar, még a harmincas években szárba szökkent ága a nyugati magyarság körében is eleven maradjon. A fillmore-i regös tábor minden egyes napja az év egy-egy jeles napjává lépett elő: Szent Iván, Péter-Pál, Szent István, Luca... A sátrak előtti tisztást „dunántúli” pléh-Krisztus vigyázta, s utolsó nap zsindelyt szegecselt az eredeti minták után alakított-festett székely kapura Dömötör Gábor (civilben az IBM világcég brazíliai képviselője), és Papp László, a nemzetközi hírű USA-beli építész. Miközben pedig az augusztus 20-i misére készülő cifraszűröket, pruszlikokat hímezték a sátrak előtt, zenés illusztrációkkal kísért előadást hallgattak arról, mi a különbség a népdal, a magyar nóta és a cigánydal között. A szomszédos Corvina táborban - mi mást is tehetnének e valaha indiánok lakta rengetegben - Móriczot, Madáchot olvasnak, a magyar képzőművészet nagyjait tanulmányozzák. Aki itt sikerrel helytáll - mutassanak még egy ilyen nyári tábort - egyetemi kreditet kaphat. A táborzáró maskarás összejövetelen természetesen
