Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-11-15 / 22. szám
10 A HATÁR TÚLOLDALÁN marad magyar? Meddig magyar a A történelmi Magyarország nyugati peremvidékén valószínűleg már a honfoglalást követő időkben megtelepedett a Bulcsú horka hadinépéből származó magyarság. Belőlük szervezték meg első Árpád-házi uralkodóink a nyugati gyepű őrizetét. Innen származik a mai Burgenland egyik tájegységének elnevezése is. Az őrvidéki magyarok Károly Róberttól 1327-ben kisnemesi kiváltságokat kaptak, amit a későbbi uralkodók több ízben megerősítettek. A századok során jobbára német ajkúvá vált terület az I. világháborút lezáró békeszerződések értelmében 1921 óta Burgenland tartomány néven az Osztrák Köztársaság része. Az 1920-as népszámlálástól napjainkig a terület magyar népessége erőteljesen fogy, ma valamivel több mint négyezer fő vallja magát magyarnak, amely a 270 ezres összlakosság mintegy 1,5%-a. Összefüggő őshonos magyar lakosság él az Őrvidék déli részén a Pinka-völgye néhány helységében, valamint a középső őrvidéki Felsőpulya környékén. Szétszórtan a tartomány számos más településén élnek magyarok, a jugoszláv határtól a Fertő-tó vidékéig. A Magyarországra vonatkozó trianoni és az Ausztria határait rendező Saint Germain-i békeszerződés a nyugati határvidék néhány Árpád-kori eredetű és ekkor még színmagyar lakosságú községét is Ausztriához csatolta. Nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a feldarabolt Osztrák- Magyar Monarchia népeit végképp egymás ellen hangolja, a térséget politikailag destabilizálja, és a kialakult utódállamokat védtelenné tegye a nagyhatalmi, elsősorban francia behatolással szemben. Néhány - nem is tisztán magyarok lakta - helységet a Prónay- és a Héjjas-különítmény akciója által 1921-ben kikényszeritett „népszavazás” végül is Magyarországnak juttatott, de mindenki tudta, hogy a szavazás eredményét szuronnyal és bikacsőkkel garantálták. NYITOTT HATÁROK MELLETT A két „testvérhaza” politikusok által szított vitája hamar megoldódott, és az osztrák-magyar „sógorságot” máig sem tudta megviselni az idő. Nem, mert az etnikai többségben sosem lévő, de 1921 előtt az államalkotó nemzethez tartozó magyarságot úgy tette - Varga József szlovéniai költő szavaival - „szigetté a történelem”, hogy mély sérelmei nem keletkeztek, mint erdélyi, felvidéki, kárpátaljai sorstársaiknak, sőt az Ánschlussig alig észlelték az impériumváltozást. Szeberényi András, a vidék egyik krónikása, így ír erről az Őrségi Füzetek című helyi folyóiratban: „A községekben élő magyarok megtartották felekezeti iskoláikat, amelyekben a magyar tanítási nyelv továbbra is megmaradt. Csak mellékesen tanultak németül. A községekben folytatódott a magyar élet. Sőt, az értelmiség arra törekedett, hogy a magyar kultúra része legyen. A Saint Germain-ben kötött békeszerződés a kisebbségek védelmét csak általánosságban mondta ki, de nem is volt erre szükség errefelé, mert a magyar népcsoport élete a megszokott módon folyt tovább. Csak 1938-ban következett be változás, amikor Ausztria megszűnt létezni, és a német nacionalizmus került hatalomra, mely nem tűrt meg más nemzetiséget. Sok magyar csak ekkor eszmélt rá magyarságára.” Vagyis egy veszélyhelyzetben, amely kitelepítéssel, szétszóródással fenyegette a magyar falvakat. A háború és az osztrák szuverenitás 1955-ös helyreállítása után azonban ez a veszélyhelyzet megszűnt, és bár az 1955-ös államszerződés a szlovének és a horvátok mellett külön nem említi meg a magyar nemzetiséget, senki nem kételkedik abban, hogy a nemzetiségek jogállásáról szóló 7. cikkelye a magyar lakosságra is vonatkozik. AZ ÓHAZA TISZTESSÉGE Az ausztriai, benne a burgenlandi magyarság immár három és fél évtizede demokratikus jogállamban, szociális és vagyonbiztonságban él, és csak az nem ismeri fel, aki semmi áron nem kíván a realitásokkal számolni, hogy mindez a leghatásosabb asszimiláló erő. Ahol nem korlátozzák, irtják, kényszerítik és nem döntik nyomorba a nemzetiségeket, ott beolvadásukat bizony elvégzi a mindennapok jóléte és csendes demokráciája. És még valami! Elősegíti a beolvadást az is, ha elvész az egykori anyaország vonzereje, lelkesítő, büszkeséget tápláló tisztessége, amint ez Magyarország esetében is történt. Mióta? Többé-kevésbé hetven, de legalábbis négy-
