Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-02-06 / 3. szám
S zép kiállítású albumot tartok a kezemben, az ausztráliai Judy Cassab festményeivel. Néhány éve küldött hasonlót, s most ismét kíváncsian nyitom fel a földgömb túlsó feléről érkezett ajándékot. Vajon mi újat tartogat? Annyiban mindenesetre egyezik a régebbivel, hogy ez is az ő lelkét, szellemét hordozza, mégis meglep valamivel. Ez az album ugyanis kizárólag portrékat tartalmaz, amelyek első darabját 1951-ben férjéről festette, az utolsót 1987-ben Peter Sulphortról, egy zongora mellett ülő, távoli hangokra figyelő művészről. Ám e kötet nemcsak a remek portrégyűjteménnyel ad mást, mint az előző. Különös érdekessége, hogy míg a régiben olvasható szöveget neves művészettörténész írta, e mostaniban mindazt, ami Írott szó, maga Judy Cassab mondja el: a képeket összekötő szövegrészek ugyanis idézetek a művésznő naplójából. Míg a képek a modellekkel ismertetnek meg, a naplórészletek az alkotó művésszel. Mindegyik portré eleven, érző ember, mindenben van valami, amit csak Judy Cassab közvetítésével tudhatunk meg róluk, s ők is - önmagukról. Elisabeth Ridell írónő így kiáltott fel az önmagára ismerés cso-NAPLÓ ARCKÉPEKKEL 4 benyomások. Meglátogattam egy öreg magyar művészt, Orbán Dezsőt. Azt mondta: tehetséges vagy.” Az akkor fiatal Judy Cassab később is hűségesen látogatta az idős magyar művészt. Judy Cassab bejárja az országot, megfesti jellegzetes kőzetformáit, tarka geológiai vonulatait, melyek mintha az ő számára tárulkoznának ki szinte személyes közvetlenséggel. Egy helyütt ezt írja: itt a szín fizikai erő, nemcsak szembe vág, hán€ft> oldalról is, hátulról is,mint valami sugárzás” És miközben mindent lefest, amit ai. 5j földrész formákban, színekben kínál, közben bemutatja az ottani társadalom java színeit is - és megszületik az impozáns arcképcsarnok. Mert ha a környező világnál jobban izgatja valami, az az emberek belső világa. SOÓS MAGDA 5 dálatával: „Ó, hát ez vagyok én!” És a napló nyomán mi mondhatjuk el a művésznőről: „Ó, hát ez ő!” A kiadó az önéletrajzi részletek közlésével rátapintott valami finom s rejtett összefüggésre az embereket ábrázoló művész és a művész, mint ember között. Őt is látni, ismerni szeretnénk. Igaz, festett néhány kitűnő önarcképet, de a napló még közelebb hozza elmélyült, érzékeny emberségét. Néhány mondat egy régi naplótöredékből: „Fényképek apámról. A kertről. Magamról, mint Koperda Mariról, amikor hamis papírokkal éltem, Mariska irataival és gyári munkás voltam.” - Ugye felesleges e pár sorhoz dátumot csatolni? De van itt valami sokkal derűsebb: „Szentendre, 1946. Elememben vagyok. Az első három hétben tíz képet festettem. Témát találok, ideggócaim tele vannak megfestenivalóval. Czóbel Béla a szomszédunk. Vagy mi megyünk át hozzájuk, s a többiekhez a művésztelepen, vagy ők jönnek át hozzánk.” ^ Azután nagy ugrás: a napló az új földrészen folytatódik. „Ausztrália. Kezdeti V 25
