Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-10-01 / 21. szám

SO KÜLFÖLDI MAGYAR MŰHELYEK Festett szövegek Mi minden adhat ihletet az alkotónak? A sor oly végtelen, mint a mindenség. Ha befogadóként, műélvezőként keressük a választ, olykor kézenfekvőnek tűnő megoldásainkkal okozzuk a művésznek a legnagyobb meglepetést. Az itt bemutatott képek e tekintetben nem képeznek titkot, bár nem tartoznak a „könnyű" művek közé. A műveknek magukért kell fe­lelniük. A kép végigcikkan a reti­nától az agysejtekig, s ott vagy to­­vábbkúszik-gyűrűzik a maga rej­telmes útján, hogy végül sokszor magát a nézőt is meglepő képze­teket hívjon elő, s így teljessé vál­jék az alkotás folyamata, vagy szinte csak a látóközpontig en­gedjük az ingert, hogy máris visz­­szalökjük, mint tőlünk idegen üzenet hordozóját, amivel él­ményvilágunk, érzelemtárunk nem talál kapcsolódási pontokat. A minta, amely e végtelenül bo­nyolult folyamatot programozza, kiben-kiben más és más, ezért ne­héz a miért szépre a válasz, külö­nösen ha mások számára is elfo­gadhatóan akarjuk megfogalmaz­ni. És mégis: újra és újra megkí­sérlik a műelemzést-kritikát. S amíg egy festménynek - vagy bármely más műalkotásnak - az adja értékét, ha minél többféle él­mény- és érzelemmintát képes mozgósítani, a műelemzésnek pe­dig nyilván az, ha ezt sikeresen segíti elő, ha az agykéreg lustább sejtcsoportjaiból is előcsalogatja az ott rejtező töltetet. Valami ef­félét művel Bernstein a muzsiká­val, Kepes György a képzőművé­szettel, Benedek Marcell, Hege­dűs Géza vagy Vajthó László az irodalommal, amikor a hallás, a látás, az olvasás művészetére ta­nítanak bennünket. E gondolatsort az amerikai ál­lampolgárként Bécsben élő festő­művész, Szabó Nóra hívta elő számomra vibrálóan izgalmas ké­peivel, melyeket legutóbb a Ma­gyar Műhely szombathelyi sereg­szemléjén láthattam. (Ezt meg­előzően pedig óbudai tárlatán, s mint a katalógus sorolja, ez alkal­mak a művész amerikai, ausztriai és hazai - nyolc csoportos és öt egyéni - kiállítását követték.) Az ünnepélyes megnyitókat tartó és katalógusíró profi műítészek azt emelik ki, hogy az 1957-ben ifjú leányként Amerikába került mű­vész az írás, az írásjelek műalko­tássá nemesítésén munkálkodik, azt vonatkoztatja el, fogja kallig­ráfiáit szigorúnak tetsző négyze­tek hálójába, változtatja el a jel­sort, betűsort már csak azok len­dületét visszaadó színáramlatok­ká, s maga Szabó Nóra is meg­erősíti, hogy egy ideje az írás az ihlető forrása, az készteti újabb és újabb kísérletekre. De miért pont az írás? Mint a profik, úgy magam sem éltem a személyes kérdésfeltevés lehető­ségével, holott meglehet, a válasz egyszerű, „szimplán” életrajzi. Épp ettől féltünk talán, hisz oly jó a művész helyett válaszolni, ha műveinek hála, már-már festőnek érezzük magunkat, elorozva még az ihletet is. Hadd testáljam hát a művekre az általuk előhívott „magyarázatot”. Szabó Nórát a legemberibb tevékenység ragadta meg; az, mely minden rezdülé­sünket képes közvetíteni, mely kapocs ember és ember között, kapocs múlt és jövő felé. Egyszer csak rácsodálkozhatott az írás fenségére, amely mai, legtöb­bünknél ideges, sietős vonalveze­tésében is őriz valamit a hierogli­fák nyugalmából, a kódexsorok méltóságából, nagyanyáink zsi­nórírásának akkurátus bájából. Egyszer csak belefeledkezhetett a művész abba, hogy mi mindent rögzíthetünk kezünk papíron fu­tó, látszólag golyóstollkék jegyei­vel, mi mindent, ami valójában vörös, barnás, zöld vagy azúr, ami kavarog, örvénylik, miköz­ben évezredes törvények szorítják szigorú rendbe... BALÁZS ISTVÁN

Next

/
Thumbnails
Contents