Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-02-06 / 3. szám
I I- De nekem megvan a civil foglalkozásom!- Ezt akárki mondhatja. Nem nevelek magamnak konkurenciát!- És ha gentlemani becsületszavamat adom, hogy megmaradok a magam foglalkozásánál? A gentleman’s agreement-t követően a mackós mindent megmutatott, amit csak tudott, de hiába: az ilyesmihez gyakorlat kell. Végül megegyeztek: mindkettőjüket ledobják ejtőernyővel. így is történt. Lányi és a hazafias kasszafúró elnémította az őröket, a trezor néhány perc alatt nyitva állt, az anyagot is lefotózták már, amikor valaki riadót kiáltott. Ők ketten kiugrottak az ablakon, s rohantak, ahogyan a lábuk bírta. Ez Calais közelében történt, a tengerparton. El is érték a csónakot, amelyik a megbeszélt ponton várt rájuk, de addig! 4- Rohannunk kellett, nem nézhettünk a lábunk alá, hiszen üldöztek bennünket. És hogy elérjük a csónakot, széles aknamezőn kellett átvágnunk. Szóval eléggé kellemetlen volt. De megúsztuk mindketten. Mondom, szerencsénk volt. Mert nemcsak megmaradtunk, hanem a feladatot is végrehajtottuk. Nem úgy, mint... A színhely ismét Franciaország, megint a tengerpart. Lányi és társa azt a parancsot kapta, hogy rajzoljanak le egy új típusú német ágyút, s jegyezzenek föl róla minden lehetséges adatot. Azután - mivel az információkra sürgős szükség van - továbbítsák a vázlatot és az adatokat is postagalambbal a parancsnoksághoz. így is történt. Az éj leple alatt elvégezték a feladatukat, majd lehúzódtak a sziklákon át a partra, hogy bevárják a pirkadatot, s szárnyára bocsássák a galambot.-Go! - mondta a kis küldöncnek a hadnagy, s a postagalamb „irányt keresett”, azaz megröpülte a szokásos tájékozódó körét. Ekkor csapott reá egy héja. A két kommandós pedig kis hiján elsírta magát.- Annyit dolgoztunk az életünket kockáztatva, és most itt állunk üres kézzel. Még másolatot sem csináltunk, sem a vázlatról, sem az adatokról. Másnap éjjel megérkezett értünk a csónak, hazavitt bennünket, és jelentettük: a feladatot nem sikerült végrehajtanunk. Előfordultak azonban az X-kommandó krónikájában olyan esetek is, amikor a feladatot sikeresen teljesítették, mégis kis híja, hogy baj nem esett belőle. Égy amerikai légierőd kapitánya jelentette az angol parancsnokságnak, hogy a franciaországi tengerparti erődítmények bombázásakor különös jelenséget figyelt meg: amikor az egyik bomba a vízbe esve fölrobbant, a víz alatt sok kisebb robbanást figyelt meg. Föltételezhető, hogy a parti vizekben aknazárat létesítettek a németek, és a további hadműveletek sikere érdekében jó lenne megtudni, vajon elektromos vagy akusztikus hatásra robbanó aknákról van-e szó. Lányi kapta a megbízatást: emeljen ki egy ilyen titokzatos aknát, és vigye haza, hogy a szakértők alaposan megvizsgálhassák.- Miután ledobtak, bevártam az apályt, s ahogyan lehúzódott a víz, végig a part mentén előtűntek alacsony cövekek, s mindegyik tetején ott ült egy-egy akna. Egyet leemeltem, és láttam: szó sincs különleges fegyverről. Ezek egészen közönséges tányéraknák voltak. De azért magamhoz vettem, és amikor eljött értem a csónak, hazavittem. Letettem a parancsnok asztalára, mondván: ezért igazán kár volt ekkora cirkuszt csinálni! És meglepődve láttam, hogy mindenki fölugrik a helyéről, és ész nélkül rohan ki a szobából. Pedig a magyarázat egyszerű volt. Ezek a szárazföldi aknák a tengerben elrozsdásodtak. Azok a bizonyos kisebb robbanások a bombázáskor azért következtek be, mert az aknák a legcsekélyebb víznyomás-növekedésre is reagáltak.- Kész szerencse, hogy út közben a kezemben, vagy ott, a parancsnoki asztalon az a „mintadarab” nem robbant föl. De a következő aknakalandom már nem ért ilyen szerencsés véget. Egy jó barátommal indultunk ismét útnak, 1944. május 18-án, tehát jó két héttel a június 6-ai normandiai partraszállás előtt... A teendő: éjszaka, infravörös fénnyel fényképezni a parti erődítményeket Cayeuxsur-Mer közelében, és azt a bizonyos aknamezőt. Minden rendben ment, egészen addig, amíg a két tiszt vissza nem ért a partra és keresni nem kezdte a csónakot, amelyik a torpedónaszádról a „tetthelyre” szállította őket. De a csónak és legénysége sehol sem volt. A német parti őrség ugyanis fölfedezte őket, és más választásuk nem volt, mint viszszatérni a naszádra, az pedig kiszaladt velük biztonságosabb vizekre. A két kommandósnak maradt egy apró gumicsónakja, ami csak arra volt elég, hogy a sima, fövenyes partról eltisztuljanak, hiszen ott semmi búvóhely nem kínálkozott a számukra, s kievezzenek a tengerre, amennyire a bizonytalan lélekvesztővel megtehették.- Amikor már mély volt a víz alattunk, a nálunk lévő felszerelést, a távcsöveket, a fényképezőgépeket mind-mind behánytuk a tengerbe; ha netán elfognának bennünket a németek, semmit se találjanak nálunk. Aztán vártunk, hogy ki fedez föl bennünket előbb, a mieink vagy a parti őrség. Egész éjjel zuhogott az eső, teljesen átáztunk, metsző szél is fújt, dideregtünk. Úgy vacogott a fogunk, hogy talán még a németek is meghallották, mert ahogy megvirradt, a partról levált egy motoros, jött értünk. Mi pedig, mit tehettünk, fölemeltük a karunkat, megadtuk magunkat. És ez a kaland fejeződött be azzal a bizonyos teával, Párizstól 50 kilométerre nyugatra, a Szajna-parti La Rochefoucauld-kastélyban. És ha nem tudni is bizonyosan, hogy Rommel és az angol hadnagy beszélgetése mennyivel segítette a szövetségesek félrevezető manővereit a partraszállás színhelyét illetően, az bizonyosra vehető, hogy Rommel eltávolítása a francia partokról Lányi Györgynek köszönhető. A két kommandóst, hősünket és barátját, Roy Wooldridge-t, az infravörös fotózás mesterét ugyanis hiába szállították a tengerpartról először Abbeville-be, onnan meg a La Roche-Guyon városát őrző várkastélyba, Rommel főhadiszállására, bekötött szemmel; amikor a hadnagy beszámolt kilétéről a hadifogolytábor-beli ezredesnek, aprólékosan leírta a Feldmarschall fészkét, oly hűségesen, hogy a Franciaországban járatos bajtársak azonosítani tudták belőle a La Rochefoucauld-kastélyt. A hírt, hogy Rommel hol tartózkodik, kijuttatták a táborból, át Nagy- Britanniába. És még a partraszállás előtt kommandótámadás érte a kastély közelében a főparancsnok kocsiját. A sofőr meghalt, Rommel megsérült. A kétségkívül kiváló katonai képességekkel rendelkező ember tehát a partraszállás idején, azon a bizonyos „D napon” nem tartózkodhatott a francia partokon, nem vehette át az irányítást, mert egy ulmi kórház ágyát nyomta. Az angol tisztek, köztük a tábornagy vendége, még vagy tíz hónapot töltöttek raboskodva a kastély-táborban, majd elindultak hat-hét őr kíséretében Németország felé. Lányi György azonban egy éjszaka lemaradt tőlük, Eschwege város kórházában bevárta az amerikaiakat. Rommel akkor már rég halott volt: 1944 júliusában, miután meggyanúsították, hogy része volt a Hitler ellen megkísérelt merényletben, öngyilkos lett. Pontosan negyven esztendővel később, 1984 júliusában tért vissza George Lane (ekkor már e név valóban jogos birtokosa, 1946-tól angol állampolgár, az angol hadsereg nyugalmazott ezredese) az egykori teázás színhelyére. James Leasorrel érkezett, aki maga is részese volt az egykori kommandós egyik kalandjának. A kórházban, ahol „dekkolt”, várva az amerikaiakat, megnyert egy német katonaorvost: ha „jó pontokat” akar szerezni magának, segítsen a környező fogolytáborok betegein. Lányi kapott egy teherautót, összeszedte az ápolásra szoruló hadifoglyokat, s közöttük volt Leasor is. Akkor őrnagy, később újságíró. Tőle származik a Telegraph Sunday Magazine-ból idézett néhány sor is, riportom elején. De nem csak ő írt a „szerencsés emberről”. Janusz Piekalkiewicz „Secret Agents, Spies and Saboteurs - Famous Undercover Missions of World War II.” című kötetében szintén helyet kapnak George Lane ezredes visszaemlékezései. A The Spectator 1974. február 2-ai számában is olvashatjuk az ezredes beszámolóját élete talán legizgalmasabb kalandjáról, a Rommellel együtt elköltött teáról. A The Spectator szerkesztője egyetlen megjegyzést fűzött a memoárhoz: „Mr. Lane nem említette a tényt, hogy a megszállt területen a D napi partraszállást előkészítő tevékenységéért megkapta a Military Cross - Katonai Érdemkereszt - kitüntetést.” GARAMI LÁSZLÓ 21
