Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-02-06 / 3. szám
^ A május 20-án délután két óra^ kor két katonatiszt teázott egy észak-franciaországi kastélyban, ötven kilométerre Párizstól, a Szajna mellett, a La Rochefoucauld hercegek ősi fészkében - olvasom a Telegraph Sunday Magazine 1984. június 3-iki számában. - Nem közönséges, mindennapi teázás volt ez. A házigazda: Erwin Rommel tábornagy, a vendég: George Lane hadnagy. A társalgást az akkor már megvert „Afrikai Győző”, az észak-franciaországi német hadseregcsoport főparancsnoka kezdte:- Meg tudná mondani, hogy van az én Montgomery tábornok barátom?- Sajnos, személyesen nincs szerencsém ismerni a tábornokot - válaszolta csöppnyi elfogódottsággal az ifjú angol hadnagy -, de éppen a minap olvastam róla a The Timesban. A The Times, bizonyára tudja, tábornagy úr, igazán megbízható újság, és elhihetjük, ha azt írja, hogy Monty nemsokára itt terem, és megtámadja önt. Rommelt szemmel láthatóan mulattatta a kis hadnagy kakaskodása, és így ugratta vendégét:- Úgy... Ezek szerint magának is az a véleménye, hogy az én Montgomery barátom invázióra készül?- Ezt nálunk mindenki tudja, önnek is tudnia kellene, tábornagy úr - nyelvelt viszsza Lane hadnagy -, már csak azért is, hiszen, mint mondtam, minden újságban benne van. A főparancsnok, aki természetesen nagyon jól tudta, hogy a szövetségesek invázióra készülnek, csak azt nem, hol tervezik a partraszállást, fel akarta bosszantani a vendégét, gondolván, hogy a dühös ember többet elárul, mint a higgadt:- A magam részéről nem hiszem, hogy az angolok támadnának. Vagy ha mégis, ez les2 az első eset, hogy harcolnak. Eddig ugyanis mindig másokat küldtek előre maguk helyett.- Tábornagy úr, ön, úgy látszik, nagyon hamar elfelejtette, mi történt nemrégiben Észak-Afrikában! - paprikázódott föl az angol tiszt, s a kötelező angol hidegvérről, legendás udvariasságról megfeledkezve még megtoldotta: - Ott ugyanis ezek a „harcolni nem szerető” angolok alaposan kiporolták önt!-Szó sincs róla! - tiltakozott elkomorodva Rommel. - Az nem igazi harc, csupán kényszerű visszavonulás volt, mivel a hajók nem tudták partra tenni az utánpótlást. - Kortyolt egyet a teából, s csak azután folytatta, témát váltva: - Ha a hadnagy úr olyan biztos az invázióban, akkor talán a színhelyét is tudja? A vendég szempillantás alatt lehiggadt. Ő is kortyolt egyet, majd így válaszolt:- De tábornagy úr! En csak egy kis hadnagy vagyok!- Mégis, ha maga irányítaná az inváziót, hol szállítaná partra a csapatokat? - szorgalmazta a választ Rommel. A hadnagy, mint akit megtisztel az érdeklődés, szerényen elmosolyodott:-Természetesen a legrövidebb úton hoznám át a csapatokat, a Dover-Calais vonalon. Rommel eltöprengett, majd halkan, szinte önmagával beszélgetve, megszólalt:-Érdekes, nagyon érdekes! Pontosan így vélekedik a Führer is. Könnyen lehetséges, hogy a névtelen angol hadnagyocska „véleménye” volt az a ho-Az 1985-ben előkerült fotó: Lányi György a vízipóló csikóválogatott tagja mokszem, amely Calais felé billentette a német hadvezetőség figyelmének mérlegét. Oda várták végül is a partraszállást, oda összpontosították minden erejüket, a normandiai támadást pedig - legalábbis kezdetben - pusztán félrevezető akciónak vélték.- Hát köszönöm, Mr. Lane - búcsúzott végül is vendégétől Rommel. - Nagyon sajnálom, de önnek a végső győzelmet, a mi végső győzelmünket egy fogolytáborban kell kivárnia. Rommel azonban tévedett. És nemcsak abban, hogy a végső győzelem nem a Harmadik Birodalomé lett. Abban is melléfogott, hogy vendégét tipikus angol katonatisztnek, egyáltalán, hogy George Lane-t angolnak hitte. Hogyan találkozott Mr. Lane Rommel tábornaggyal? A tábornagy vendége ugyanis Magyarországon született és 21 esztendős korában, 1935-ben került ki Nagy-Britanniába. Addig és még azután is egy ideig Lányi György volt a neve. A budai Toldy Ferenc főreáliskolában tanult, a Budai Torna Egyletben kezdett úszni, vízipólózni, és az eredményei nem lehettek rosszak, mert csakhamar átcsábították az MTK-ba.- Én lettem a vízipólócsapat középcsatára- meséli, és sorolja: - Mezei volt a kapus, Rajki a centerhalf, és ott játszott persze az is, aki oda hívott, Homonnai Marci... És miközben régi sportsikereire emlékezik, fényképeket vesz ki egy dossziéból.- Ez a csapat. Nézze csak! Ő a Homonnai Marci. Ez pedig én vajyok. De van itt egy szóló kép is rólam... Érdekes történet, ahogyan előkerült: 1985-ben odahazajártam, és találkoztam egyik barátommal.- Éppen tegnap láttam a fényképedet egy fotós kirakatában! - ezzel fogadott. - Azt, amelyik csikóválogatott idődben készült rólad! Másnap természetesen megkeresték a fotóst, vásároltak az 1933-ban készült képről egy kópiát.- Hogyan került éppen akkor elő, és miért tették ki a kirakatba, azt csak a jóisten tudja- meditál. - Úgy látszik, szerencsés ember vagyok; kicsiny és nagy dolgokban egyaránt. Ami igaz, az igaz. Óriási szerencse (és persze találékonyság!) kellett ahhoz, hogy azt a bizonyos teát Rommelnél ép bőrrel megúszsza. A beszélgetés a tábornaggyal tolmács közvetítésével folyt, a tolmács pedig kiválóan beszélt angolul. Akár egy született brit. Méghozzá oxfordi kiejtéssel. Ezt első pillanatban megállapíthatta a George L me-ként bemutatkozó hadnagy, hiszen ő szintén Oxfordban kezdte angliai tanulmányait 1935-ben.- Töprengtem, mit tegyek, hogy a tolmács észre ne vegye: én nem vagyok született angol. Ha rájön, honnan származom, árulóként főbe lőnek. Pillanat alatt döntöttem: elég sok időt töltöttem Walesben, gyakran utánoztam az ottaniak éneklő kiejtését. Ezt tettem akkor is, Rommelnál is. És szerencsém volt. De ez a trükk már nem segített rajtam a fogolytáborban. Rommel ugyanis betartotta ígéretét: egy meglehetősen jól ellátott fogolytáborba - amely valójában egy gyönyörű kastély volt - szállíttatta teavendégét. Ott vagy háromszáz angol tiszt közé került a hadnagy, aki ismét alaposan begyulladt.- Itt ugyan hiába imitálom, hogy walesi vagyok, azonnal lelepleznek, és mivel azt hiszik, hogy a németek akarnak beépíteni közéjük, megtalálják a módját az elhallgattatásomnak. Ezért aztán a hadnagy megszólított egy rokonszenvesnek látszó ezredest, és elmondta neki, milyen úton-módon került a brit haderő 10. kommandójának 4. csoportjába. Elmondta, hol tanult. Kezdetben Oxfordban, majd a londoni egyetemen. Később újságíróskodott. Többek között a Pesti Hírlapot tudósította Angliából. Egyszer, ez 1938-ban lehetett, Nürnbergben is járt, látta, mit művelnek a nácik. És amikor kitört a második világháború, azonnal jelentkezett katonának.- Nemcsak azért, mert gyűlöltem a nácikat - vallja ma -, hanem azért is, hogy megtegyem a magamét Angliáért, azért az országért, amelyiktől annyit kaptam. 19
