Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-10-15 / 20. szám

60 M. H.-INTERJÚ resztény. A várakozással ellentét­ben, rendkívül felkaroltak, a többség megkedvelt, csak a na­gyon gazdag zsidók voltak elle­nem, pontosabban az önálló mű­ködésem ellen. Hamarosan kap­tam egy ajánlatot, hogy felvesz­nek igazgatónak a Hatvany- Deutschék 5000 pengő havi fize­téssel. Az nagyon sok pénz volt, hiszen a miniszterelnök kapott 3200 pengőt, de nem fogadtam el. Elváltam Kristóftól, önálló lettem, összeköttetésem minden­hol volt, támogattak, és úgy men­tem felfelé, mint a rakéta. Nagy konjunktúra volt, minden árut el tudtunk adni, azon kívül nagyon merész voltam, és az idő engem igazolt. Katonának 1941-ig nem hívtak be, mert mint nagykereskedőnek felmentésem volt, de ekkor kap­tam egy SAS-behívót, Nagyszől­ősre' a felderítő zászlóaljhoz. Felhívtam a hajdani honvédkol­légiumi szakaszparancsnokomat, aki ekkor már alezredes volt, és közöltem vele, hogy én fel va­gyok mentve. Ő azt válaszolta, hogy mivel mi még az önkéntes évekből egy família vagyunk, most segítenem kellene neki, mert meg kell dupláznia a kerék­páros századot. Menjek be leg­alább két hétre. Mielőtt letelt vol­na a két hét, átirányítottak Szoly­­vára, ahonnan le akartam szerel­ni. A többiek azzal marasztottak, hogy most átmegyünk a hatáion, talán be vagyok csinálva, azért nem akarok velük menni? Nem, válaszoltam, átmegyek, de nekem haza kell térnem, én kereskedő vagyok, két vállalatom van, az nem működik nélkülem. Alig ér­tünk át a határon, egy vállalko­záshoz önként jelentkező tisztet kerestek és nem jelentkezett sen­ki. Ez a híres magyar virtus? - gondoltam és jelentkeztem. A fel­adatot sikerrel teljesítettem, de amikor le akartam szerelni, a két hétből öt és fél hónap lett, mert a hadműveleti területet nem hagy­hatta el senki. Végül ez lett éle­tem legnagyobb szerencséje. A szerencsém pedig az volt, hogy ha már a rendelkezés szerint öt hónapot mindenkinek le kellett szolgálnia, én még az elején túles­tem rajta, amikor az egész olyan volt, mint egy lakodalom. Ami­kor a századparancsnok megse­besült, megörököltem a századot, és végigvittem Dnyepropetrovsz­­kig. Karácsony előtt már otthon voltam. A következő évben ismét mozgósították a zászlóaljat, és huszonöt tartalékos tisztből hu­szonnégyet behívtak, de engem nem. Csupán három hétre men­tem be segíteni. Korotojaknál a zászlóalj majdnem megsemmi­sült, és a huszonnégy tartalékos tisztből egy maradt meg rajtam kívül.-Hogy élte meg a háború vé­gét?- Rengeteget szállítottam a né­meteknek, kedveltek is, mert megbízható szállító voltam. Az általam szállított lóhere és lucer­na 98 százalékos tisztaságú volt. A többiek vettek Duna-homokot, és beleszórták a vetőmagba, de én nem romtottam az árut. A né­metek ezt honorálták is, mert ne­kem másfél százalékkal többet fi­zettek, mint másoknak. Olyan hi­telem volt náluk, hogy 2-300 ezer pengő előleget is adtak, ha szük­ségem volt rá. Még arra is mó­dom volt, hogy két zsidó tisztvi­selőnőmet megmentsem. A front közeledtével ki akar­tam menni Svájcba, de nem sike­rült. így a családomat 1944 kará­csonya előtt kiküldtem Németor­szágba, én pedig először Celldö­­mölkre mentem, ahol a németek tíz teherautót adtak huszonöt orosz fogollyal, valamint két né­met katonát és egy altisztet. Ezzel szedtük össze a vidéki felvásárló­imtól a szójababot, mert már csak az érdekelte őket. Amikor a háborúnak magyar földön vége lett, a tíz teherautóval elindultam a családom után Németországba. Legjobban az orosz hadifoglyok féltek a saját hadseregüktől. A német határ előtt tizenhat kilo­méterre az SS elvette az autókat azzal az indokolással, hogy szük­ségük van rá az ellentámadáshoz. Én egy Újvári nevű nagykereske­dő barátommal elindultam vo­nattal, de nem volt útlevelünk, mert olyan gyorsan kellett átlép­nünk a határt, hogy ilyesmire gondolni sem lehetett. Salzburg után leszedett bennünket a vo­natról a Gestapo, bevittek egy őr­nagyhoz, aki kihallgatott. El­mondtuk, hogy magkereskedők A TURULMADÁR FÖLDÖN IS JÁRT vagyunk, és hogy melyik berlini vállalatnak szállítottunk eddig. Berlinnel azonban már nem volt kapcsolat, így az elmondottakat kontrollálni nem tudták, de meg­adtam egy bambergi címet is. Ez a cég azonnal igazolt bennünket, így a Gestapo is utunkra enge­dett. így megérkeztem a család­hoz.-Hogy került végül Spanyolor­szágba ?- Életem legnagyobb ballépése volt, amikor Németországból a háború után kivándoroltunk Ar­gentínába, holott a németországi megszállási zónában a franciák rendkívüli módon támogattak. Belépőm volt a tiszti étkezdébe, felvettek a bridzsklubba és ha­sonlók. Mégis elkövettük azt a butaságot, hogy négy gyerekkel és az anyósommal nekivágtunk Dél-Amerikának. Félrevezetett a propaganda, amely azzal kecseg­tetett, hogy odaát vár az emig­ráns hotel, ami valójában egy tő­megszállás volt, nyolcvan-száz ágyas szobákkal. Megérkezni könnyű volt Argentínába, de hét­tagú családdal meggyökerezni annál nehezebb. Mivel pénzünk nem volt, a család részletekben jött el Argentínából. Először a lá­nyom, amikor kiváló érettségi után jutalomból hajójegyet ka­pott egy európai útra. Ekkor Né­metországban maradt, és Heidel­­bergben beiratkozott az egyetem­re. Utána az egyik fiam, akit tol­mácsolni hívtak ki az USA-ba, aztán én utaztam Stuttgartba, ahol elkezdtem a volt bizomá­nyosommal együtt dolgozni. Az anyósom hazament Magyaror­szágra. Az egyik fiam velem jött, és beírattam a Burg-Kastl-i ma­gyar gimnáziumba. Maradt ekkor még Argentínában a feleségem a legkisebbik fiammal; őket egy év múlva tudtam kihozni. Zsolt és János fiamnak még be kellett fejeznie a gimnáziumot, amit legkönnyebben Spanyolor­szágban tehettek meg, így kerül­tek Madridba. Aztán én is meg­untam az egyedüllétet és utánuk jöttem. A sors azonban úgy hoz­ta, hogy őket az érvényesülés azó­ta Amerikába vitte, én pedig itt újra egyedül maradtam. PUSZTASZERI LÁSZLÓ FOTÓ: NOVAK GYÖNGYI

Next

/
Thumbnails
Contents