Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-10-15 / 20. szám

M. H.-INTERJÚ 57

A turulmadár földön is járt

A székelyföldi Mezőmadarason honos Szekeresek valaha jómódú birtokosok voltak, amíg a föld az idők folyamán el nem aprózódott. így Szekeres János apja már csak hatvan-hetven holdon gazdálkodott és a község jegyzője volt. Ha a birtokot nem is, a tekintélyt átörökítette a család a szűkösebb napokra, mert hagyományszámba ment náluk, hogy a fiúgyerekeknek valamilyen diplomát kell szerezniök. így aztán valahány otthon maradt Szekeres a község szellemi vezetőjének számított a jelen időkig. A Székelyföldről a fél világon át végül Madridba szakadt Szekeres János, az egykori nagykereskedő és diákvezér, az idős kor lehiggadt derűjével így vall regényes életéről:

Amikor Erdély Romániához került, édesapám nem tette le az esküt a román közigazgatásra, de nem is emigrált, hanem elkezdett a kevés földjén gazdálkodni. A falunak valójában ő volt a vezetője a református pappal együtt. A románok ezt a tekintélyt nem jó néven vették, és amikor egy nap a községházára kitűzött román zászlóba nyíllal belelőttek, ránk fogták a dolgot, majd összefogdostak vagy húsz székely legényt, és mindegyikre huszonöt botot vertek. Egy napon aztán apámat is letartóztatták. Amikor felszólították, hogy fogasson be, megtagadta, mondván, hogy az ő kocsiján román csendőr nem ül. Inkább begyalogolt a tizenhat kilométerre lévő Vásárhelyre. Itt egy csendőr alezredes elé vezették, aki osztálytársa volt a kollégiumban, és akit mindig megvédett, ha az erősebb fiúk meg akarták verni. Ez az ember azt tanácsolta apámnak, hogy költözzön ki Erdélyből. Ekkor mindenünket eladtuk, és édesapám az Alföldön, Kisújszállás mellett leelőlegezett százhúsz hold földet. Amikor visszament Erdélybe, hogy még elrendezze az átköltözésünkkel kapcsolatos ügyeket, másnap lefogták és elvitték lakiba, és ötezer svájci frankot kértek a szabadulásáért. Ott akkor is, mint ahogy most is, pénzzel mindent el lehetett intézni. Ezért mindenünket pénzzé kellett tennünk, és hét hónap múltán sikerült apámat kiváltva, elköltöznünk. Ráment természetesen a kisújszállási földvásárlás ára is; amikor megérkeztünk Magyarországra, két hónapig Szolnokon vagonban laktunk. Szerencsénkre az atyai nagyapám Erdélyben erdőbirtok szomszédja volt a Bethleneknek, így Bethlen István miniszterelnök segítette apámat egy jegyzői álláshoz. Ez az állás jól jövedelmezett, így a gyerekek tudtak tanulni. Én mikor leérettségiztem, elmentem katonának, mert szokás volt akkor, hogy az egyetem előtt a fiatalok letöltötték az önkéntes évet. A gyakorlat szerint a zászlóaljelsőt, ha kérte, elküldték az úgynevezett egyetemi század keretében az egyetemre. Ez nagy dolog volt egy szerényebb jövedelmű embernek, mert kaptunk hetente 13 pengő zsoldot, lakást a laktanyában, továbbá kivettük az étkezési pénzt és így összejött havonta mintegy száz pengő. Nagyon kellemes körülmények között tudtunk tanulni, sőt rá voltunk kényszerülve a tanulásra, mert aki nem jól vizsgázott, azt leszerelték.

Tehát, 1930 szeptemberében beiratkoztam a közgazdasági egyetemre, és egyetemi éveim alatt bekapcsolódtam a diákmozgalomba. A közgazdasági egyetemnek volt egy Széchenyi István nevű bajtársi egyesülete. Én mint katona, az egyesületen belül a Szittya törzshöz tartoztam, és amint leszereltem a honvédségtől, rögtön aktivizálódtam a szervezetben. Az utolsó félévben - ekkor már civil voltam - megválasztottak törzsfőnek, majd egy félévi törzsfősködés után én lettem a Széchenyi István bajtársi egyesület vezére.

Két évig voltam egyesületi vezér és végzésem után még az