Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-10-01 / 19. szám

ÚJ RÉGISÉGEK, RÉGI ÚJDONSÁGOK

34 HAZAI KÖRKÉP

hat esztendőben megnyílt, illetve közszemlére bocsátott „új régiségekről”, illetve „régi újdonságokról” szólok, akkor is a következőket sorolhatom föl:

Kiszabadították, helyreállították a pécsi városfal hosszú szakaszát, a monumentális körbástyával együtt. Gyönyörűen rendbehozták a város egykori szégyenét, a Felsőmalom utca 9. számú házat (az őspécsiek, a „tükék” csak Derfli néven ismerték), földszintjét tímármúhelynek és -múzeumnak rendezték be, emeletén várostörténeti kiállítást nyitottak. Sikerült tökéletesen rendbetenni a négy utcára néző Elefántos Házat és a csatlakozó épületeket is, a város szívében; a földszinten vendéglő, elegáns üzletek, az emeleten pedig a Művészetek Háza klub-, tanácskozó- és tanulótermeit, a tetőtérben egy korszerű, hangulatos galériát alakítottak ki. A legnagyobb „szenzációkat” már említettem: a dominikánus kolostort, a római kori ókeresztény mauzóleumot és az ugyancsak római kori „korsós” sirkamrát. És mindezeken felül itt van még a Káptalan utca, vagy ahogyan a helybéliek becézik, a „múzeumutca”...

Mire írásom megjelenik, ismét látogatható lesz a 2. számú házban a Zsolnay Múzeum, s vele „társbérletben” található az 1984-ben megnyílt Amerigo Totszoborgyűjtemény. A 3. számú házban, a Vasarely-gyújtemény átrendezésével teremtettek helyet a külföldön élő magyar művészek felajánlotta - többségükben nonfiguratív - alkotásoknak. A 4. számú házban 1985-ben rendezték be a Modern Magyar Képtárnak a XX. század első fele művészetét bemutató részlegét. Az 5. számú házban az Endre Nemes hagyatékot őrző kiállítás kapott otthont. A Káptalan utca 6-ban nemcsak Martyn Ferenc képeit, szobrait, porcelánjait láthatjuk, hanem műtermét és egykori otthonát is. És éppen hat esztendeje, hogy a múzeum utca közvetlen szomszédságában, a Janus Pannonius utca 11-ben újra megnyílt a kibővített Csontváry Múzeum, ahol az 1963 óta hazájában is elismert művész főműveinek négyötöde tekinthető meg.

És most visszatérek még egy sóhajtás erejéig az anyagiakra. A „Derfli” felének a rendbetétele - a másik felét még lakják - 35 millióba, a „korsós” sírkamra feltárása, megvédése 24 millióba került. (Ez utóbbi egyébként nem is a múzeum, hanem az egyház tulajdonában van, s így fenntartásáról, működtetéséről nem a múzeumnak kell gondoskodnia.) Mindez abban az időszakban történt, amelyet joggal nevezhetnénk hét szűk esztendőnek. (Adná az ég, hogy nálunk is csak hét legyen a rossz évek száma, mint a bibliai József korabeli Egyiptomban!) Akkor hát miből tellett, nemcsak erre a kettőre, hanem a föl nem sorolt többire is?

A múzeum igazgatóhelyettese rögtön tisztázza, hogy a város pénze ehhez nem lett volna elég. De:- Ezek a kiállítási helyek meszsze túlnőnek provinciális jelentőségükön - mondja -, hiszen az egyetemes magyar kultúra és művészettörténet részei is.

Példának említi Pusztaszert, Szentendrét, Veszprémet: ezeken a helyeken sem csak a város vagy a megye állja a „cehhet”, hanem a Művelődési Minisztérium, az Országos Műemléki Felügyelőség és esetleg más szervezetek, intézmények is besegítenek.- A baj az - folytatja -, hogy a támogatási készség csak addig terjed, amíg a „gyermek” megszületik. Az „eltartás” költségei már ránk hárulnak, ezekre a kiadásokra már nem terjed ki a sponzorok figyelme.

Kérdés, persze, hogy valóban szükség lenne-e nemes adakozókra, hogy ne menjen tönkre - például - a Ferencesek utcájában a drága pénzért feltárt és ötletesen restaurált török fürdő, vagy hogy ne kelljen - anyagiak hiányában - leromlani hagyni a Zsolnay Múzeumot olyannyira, hogy milliókba kerüljön az ismételt helyreállítása. A kérdés nemcsak a mecsekaljai városra vonatkozik. Sopronban panaszkodtak a városbarátok: a műemlékek vonzzák oda a látogatók tízezreit (százezreit pedig az olcsó élelmiszer- és szolgáltatásárak), de a turizmus hasznát lefölöző kereskedelem és szállodaipar nem juttat a

haszonból semmit sem vissza ahhoz, hogy a turistacsalogató szépségeket karbantartani mód legyen. A pécsi muzeológus, ha más szavakkal is, de ugyanezt mondja:- Ennek a városnak hovatovább az idegenforgalom lesz a legtöbb hasznot hajtó gazdasági értéke. A bányák ráfizetésesek, a mezőgazdaság nehézségekkel küszködik, de az idegenforgalom szakadatlanul növekszik. A város vonzerejét pedig a művészeti és műemlékek, a múzeumok jelentik. Nem a drága Palatínus szálló csábítja a turistákat, pedig a haszon ott, meg a többi hotelben és a kereskedelemben csapódik le! - és kifejti, hogy valami nagy hiba lehet a konstrukcióban, ha az idegenforgalom hasznát élvező intézmények még garasokat sem hajlandók a forráshoz viszszaáramoltatni.

Pedig vannak tervek, és e tervek szépek és nagyok. Az ókeresztény mauzóleum megnyitását a „korsós” sírkamra feltárása, majd őszi megnyitása követte-követi, és 1991-re, a pápa magyarországi (és tervezett pécsi) látogatására restaurálni szeretnék a közeli „Péter-Pálos” sírkamrát is. Ennek rendbetétele mintegy ötvenmillióba kerülne. Hogy meglesz-e - ki tudja. Augusztusban, amikor ott jártam, a mennyezeti freskók már elfú.dek a sókristályok alatt, és muzeológus kísérőm, Katona Győr Zsuzsa bizony aggódva vizsgálta a falat, a freskókat...

És pénzbe kerül, nem kevésbe, Várkonyi György nagy álma is: újra kiállítani a székesegyház XII. századi páratlan értékű és jelentőségű épületszobrászati anyagát. (A szobrok, emlékek egy kis része ma is látható, de nem Pécsett, hanem a budai Várpalotában!) A köveket most restaurálják, a tudományos feldolgozás befejeződött, elkészült a kiállítás kivitelezési terve is (a dóm északi oldalán tervezik elhelyezni az anyagot), csak megint a pénz!

Ez az egy hiányzik ahhoz, hogy az új régiségek, régi újdonságok száma tovább szaporodjék a mecsekaljai városban, ahol oly gyakran kincsre bukkannak a régészek. Szerencsére. Szerencsére?

GARAMI LÁSZLÓ