Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-09-15 / 18. szám
34 HAZAI KÖRKÉP VÉZÁS, RÁTÉTES, BOSZORKÁNYOS ÉS TÁRSAIK títani - állítja Várdai Jánosné is, aki elismerten a legtalentumosabb hímzőasszony a faluban.- Amikor kisleány voltam, papírt fogtam, és kivágtam. Hol sikerült, hol nem - meséli. - Vasárnaponként kiültünk az utcára, ez járta akkortájt szórakozásként. Ilyenkor meg ott, az utcán, a porba rajzoltam az ujjammal a virágokat. Tizenkét éves koromban pedig már annyit hímeztem, hogy a ruhámat megkerestem véle. Juliska néni most éppen hatvanesztendős, 47 éve hímez, illetve rajzol. És ez utóbbi a fontosabb. „Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak” - írja Máté evangéliuma, és ez áll a népművészetre is. Hímzőasszony jó néhány dolgozik Buzsákon, de olyan, aki a rajzolás és a vágás adottságával rendelkeznék, már igen-igen kevés. Talán csak egyetlenegy. Pedig nincs boszorkányos előrajzolt virágok, és nincs rátétes előrajzolás nélkül kiollózott minta híján. Hímezni, a mintát szapora, apró öltésekkel az alátétvászonra varrni meg lehet tanulni, de rajzolónak, „vágónak” - születni kell! Rajzoló, vago születik napjainkban is, gondolom. Ha sok nem is, de néhány bizonyosan. De hogy az erre való tehetség kitűnjék, megérjen, hogy hivatássá legyen - ez már nem megy.- Kihal a szakma, mert nincs megfizetve - foglalta össze a lényeget Várdainé. - A lányom is nagyon szépen hímez például, de mégsem csinálja. Bogláron lakik, üdülési üzemegység-vezető, mert az biztos kenyér. És ebben az utolsó néhány szóban van az ellentmondás kulcsa. Ellentmondás van ugyanis két tény között. Az egyik: nagy a kereslet a buzsáki hímzés iránt. A másik: nem fizetik meg a hímzést. A nagy kereslet: való igaz. De csak a nyári üdülési évad néhány hónapjára korlátozódik. Élni, megélni pedig egész esztendőn át kell. Nyugdíj-kiegészítésként, az otthon maradó kismamának, háztartásbelinek jól jön szabadidőkitöltő foglalatosságként is a hímzés. De fő kenyérkereseti forrásnak eléggé kockázatos. Ha meg állandó bedolgozóként szerződik valaki a háziipari szövetkezettel, akkor a kereset folytonos ugyan, de érvényes rá a Juliska néni által kimondott igazság: nem fizetik meg a hímzést. És még egy baj van a szövetkezeti megrendelésekkel, de ezt már Verseghy Ferenc, a néhány éve Buzsákra települt fazekas népi iparművész említi meg:- Ezt a munkát nem lehet darabbérben végezni, mint ahogyan a szövetkezet kívánja. Ez nem favágás. Mint ahogyan azt sem lehet soká elviselni, hogy egy-egy fajtából három-négyszáz darabot vagy még nagyobb szériát kelljen „gyártani”. Az iparművészet nem nagyüzem! Ebből a meggondolásból lett a fiatal, most 39 esztendős népi iparművész bedolgozóból önállóvá, s mivel senkiből sem lehet a saját hazájában próféta, a népművészetéről híres Sárköz szülötte négy éve beköltözött a népművészetéről szintén híres Buzsákra. Ami Tolnából Somogyba húzta:- Olyan helyen akartam dolgozni, ahol még él a népművészet. Itt pedig él. Ma is dolgoznak a hímzőasszonyok, a faragók... Nem hiszi, hogy a népművészetnek ne lenne jövője. Ebben lehet valami értelmiségi romantika is, hiszen Verseghy Ferenc „orvosgyerek”, s ha falun élte is az életét, ha a gerencsérséget választotta is élethivatásául, mégis „kívülről” nézi s látja (meg láttatja is) a paraszti sorban élő vagy élt, de mindenképpen ösztönös, ha úgy tetszik, naiv népművészek és népművészet helyzetét. Várdai Jánosné mondta, amikor „rajzolói” kedve ébredéséről, a porba írt rózsákról, tulipánokról, szegfűkről mesélt:- Nagy ösztön dolgozott bennem ... Verseghy Ferenc viszont tudatosan tanulta a fazekasságot. Tudatosan fejlesztette - tanulással, gyakorlással - a vele született tehetséget - művészetté. Mestere, akinek a keze alatt három éven át dolgozott, Tamási László sárközi népművész. Tőle tanulta meg szűkebb hazája írottas motívumkincsét és vele együtt a kései habán művészet szín- és formavilágát. Igaz is: a szép buzsáki tájházban nem találkoztam a faluban telket, házat vásárolt, műhelyt alapított, itt egy új népművészeti ágat meghonosított Verseghy Ferenc kerámiáival. A tájház eredetileg a műit század második felében módos parasztportának épült. A Siótour 1977-ben vásárolta meg, s állíttatta helyre - ahogyan Szabó Tünde írja -, régi családi fotók és szóbeli leírások alapján. A több épületből álló együttes egy része múzeum, más része vendéglő, és van benne árusítóhely is. Akinek nincs idejekedve a faluban vándorolva-alkudva szerezni hímzést vagy faragást, az kaphat itt, szabott áron. Es akad a tájházban kerámia is, csak éppen nem Verseghy-féle. Talán azért, mert az ide települt fazekas népművész már nem bedolgozója a háziipari szövetkezetnek. Vagy mert „csak” betelepült, nem pedig született buzsáki. Hallottam valakitől, hogy ide települni könnyű. Ez csak elhatározás és pénz kérdése. (Ráadásul nem is túlságosan sok pénzé: Szekszárdon vagy négyszer anynyiba kerülne az otthonalapítás, mint Buzsákon.) Befogadtatást nyerni ellenben sokkal nehezebb. Sok sót meg kell ennie valakinek addig, amíg az idevalók falubelijüknek ismerik el. Amikor a fiatal népi iparművész idekerült, felajánlotta: szívesen vezetne keramikus szakkört, ha az iskola is úgy látná jónak. A gyerekek az ő műhelyében dolgoznának, kapnának anyagot, festéket, mindent, még kemencét is, hogy alkotásaikat kiégethessék. Az „iskola” azonban azt válaszolta: köszönjük, nem kérünk belőle, van szakkörünk éppen elegendő. Azt hiszem, Verseghy Ferenc és művészete akkor ismertetik el buzsákinak, ha majd felkérik: csináljon az iskolásokkal keramikus szakkört. Hogy a gerencsérségnek is meglegyen az utánpótlása. Csak nem tudom, elmulasztottam megérdeklődni, hogy működik-e vajon az iskolában hímző és fafaragó szakkör. GARAMI LÁSZLÓ
