Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-09-15 / 18. szám
HAZAI KÖRKÉP 31 Vé zás, rátétes, boszorkányos és társaik- A ruhámat valósággal lehúzták rólam, még az alsószoknyámat is elvitték vagy három esztendeje - panaszkodik (vagy tán dicsekszik inkább?) Hegedűs Jánosné, közismertebb buzsáki megszólításban: Piroska néni. Majd, kissé mentegetőzve, hozzáteszi: - Úgy vagyunk mi itt néhányan, mint a jó suszterok: azoknak sincs egy pár jó cipőjük sem, mert mindig eladják! Enyhe túlzás, persze, hogy Piroska néniről lehúzták a ruháját, hiszen a buzsáki népviselet már csak az augusztusi búcsú és még néhány jeles nap alkalmával támad föl halottaiból. Az viszont szentigaz, hogy a buzsáki hímzésnek, faragásnak, sőt az utóbbi néhány évben már a kerámiának is nagy a híre-keletje, s aki a Balaton déli partján üdül, az többnyire nem sajnálja az időt és a benzint, s megteszi azt a 15 kilométert, amely a falut a tóparti Fonyódtól elválasztja. Piroska néni szavai jól példázzák, mennyire megváltozott a népművészeti hímzés (és vele a szövés-fonás, a fafaragás és számos más népművészeti ág) funkciója. A fazekasé nem. A fazekas vagy régiesen-népiesen gelencsér, gerencsér, gölöncsér mindig, szinte emberemlékezet óta árut termelt. Még akkor is, ha az év háromnegyedében parasztként gazdálkodott, s csak télidőben ült le a korong mellé. De akkor - három-négy hónap alatt - annyi edényt formált és égetett ki, hogy a saját háztartásán kívül jócskán jutott belőle eladásra is. Az aszszonyok, lányok viszont szinte sohasem adtak túl azon, hacsak ajándékba nem, ami szépség a kezük alól kikerült. Márpedig sok szép hímzés, szőttes dicsérte régen, mint ahogyan dicséri most is a buzsáki nők művészi kedvét, ügyességét. „Különösen a nők ingei, a vánkoshéjak és a halotti lepedők pompáznak a jellegzetes, tömött, sőt zsúfolt, színes díszítésektől, amelyekben főként a kék és a piros szerepel egyenlő arányban” - írta Malonyai Dezső 1912-ben megjelent A magyar nép művészete című alapvető művében. De akkor már nem annyira vagy legalábbis nem csak önmaguk, a család, esetleg a szűkebb rokonság szükségleteire fontak, szőttek, hímeztek a buzsákiak, hanem - a századfordulótól - megrendelésre, eladásra is. Manapság pedig már alig-alig látni Buzsákon, a parasztportákon eredeti buzsáki hímzést. Ha igen, akkor többnyire reklámként a kapu mellett, keretbe rakva vagy kiakasztva. Vagy a templom előtt a téren, sátrakban, asztalokon, választékként kiterítve. De félreértés ne essék: nincs ebben a ténymegállapításban semmi kesernyés mellékíz. Ez a világ rendje: réges-rég azért szőttek, fontak az asszonyok, mert az volt az olcsóbb és az elérhetőbb számukra. A népviseleti kötény, pruszlik vagy alsószoknya kihímzése meg nem került semmibe. Csak időbe, abból pedig télen volt éppen elegendő. De ma? Kinek lenne szíve-lelke a rekamién hagyni porosodni egy díszpárnát, ha az idevetődő német turista megad érte alku nélkül száz márkát? Nem akármilyen párna az a párna, persze, hanem úgynevezett „boszorkányos”. Isten tudja, meddig dolgozik rajt’, mennyit rontja vele a szemét, amíg elkészül egy ilyennel a hímzőasszony? Takácsi Jánosné, Szira Mariska néni, aki boszorkányos ügyességgel hímezi a boszorkányost - egyetlen párnához 29 különböző színű fonalat használ! - maga sem tudja megmondani, hány napjába telt, amíg tűjével telisded-teli „festette” a párnát tulipánnal és rózsával. Nem számlálta az órákat. Nem akkordra dolgozik, sem órabérre. Nyugdíjából él, de mivel ennek vásárlóértéke egyre kevesebb, a pótlást hímzéssel keresi meg. Így aztán nem örülhetek igazán, amikor a heverőn felfedezek két párnát, eredeti buzsáki „vézás” hímzéssel (ez kétszínű, többnyire kék-piros fonallal kivarrt, stilizált virágok sora), mert tudom: áru ez, vevőre váró, s a háziak által valóban használt darab az, amin egy pufók angyalka ezt a szöveget tülköli vidáman: „Ébredj frissen!” Hegedűs Jánosné a „rátétes” készítésének művészetébe avatott be, amit annak idején az édesanyjától lesett el. Amikor kérdem, hogy vajon továbbadta-e ő is a tudását a következő nemzedéknek, a válasza:- Ezt már bizony csak az én korosztályom csinálja! Majd rosszallóan hozzáteszi, hogy ebből a generációból talán túlontúl sokan is végzik a hímző mesterséget. „Kontárok is.” Mivel igen nagy a kereslet. Előző nap németek egy aljat rendeltek nála, ma reggel egy „táncos ruhát”, alsószoknyástul, mindenestül. Kisvártatva azonban kiderül: a legfiatalabbak is beavattattak ebbe a szép mesterségbe. Piroska néni két nevelt lánya, ahogyan ő mondja, „intézeti kislányok” a vendég tiszteletére díszbe vágták magukat, s nem titkolt büszkeséggel mutatták: ők is tudnak ám már vézást hímezni!
