Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)

1989-09-01 / 17. szám

IRODALMUNK KINCSESTÁRA 41

Felöltözött. Lement. A hallban vett egy esti lapot. Nagyon el volt maradva pesti hírek dolgában, mulatságos volt végigfutni az újságot. „Holnap lóverseny lesz?” Elhatározta, hogy másnap lóversenyre megy, de előbb megebédel a Margitszigeten. Ezzel kész a program. Teli a nap, szinte előre csettintett a gyönyörűségtől.

Az asztal nagyon kedves volt, amelyhez odatelepedett a teraszon. Az abrosz hófehér, az ezüst ugyanolyan művészin finom, mint a párizsi Ritzben. És a karszék, a párna a karszéken! Az édes lágy idő, amely éppen olyan, amilyennek lennie kell, mintha egy jóságos égi kéz szabályozta volna hozzá a temperatúrát az agglegény légzőszerveihez.

Az angyali pincér föléje hajolt az angyali étlappal. Mily baráti írásmű ez az arannyal nyomtatott menükártya idehaza. Az ember tudja pontosan, milyen zamat rejtőzik minden mondata mögött.

Rákot előételnek tehát. De nem tengeri rákot. Az unalmas, pudvás, retekszerű. Hanem magyar rákot, folyamit. Kövér ollóval, szép pirosat, akár a püspök. Mennyivel zamatosabb a folyami rák a homárnál! Te tenger! Hiába vagy olyan nagy, ebben a dologban nem versenyezhetsz az utolsó kis dunántúli patakkal.

Citrom, az üde kis kézmosóban. Alighogy megmossa emberünk a ráktördelés után az ujját, már előtte áll a paprikás csirke, illatos páráiban, mint egy vegyészeti csoda. Tésztát nem! Az istenért! Hizlal! Pedig de kár. Az agglegény legalább megnézi jól azt a vargabélest, amit előtte visznek el egy másik asztalhoz.

Mi lesz még? Mi is? Hát egy kis magyar sárgadinnye, jégen, szőlőlevélen, el lehet szédülni a parfümjétől. Egy falat magyar sajt, egy korty magyar vöröshöz török feketekávé, de kitűnő, szívvel van csinálva, méregerősre. És most megint valami magyar következik, az ég áldja meg Fattinger urat az egész magyar trafikkal együtt, egy szőke, pettyes, remek regália, ennek hiányát érzi a legjobban a külföldre járó hazafi.

Magyari Pipi kövér tokája rajta fekszik a hegedűn. Egy angol

/

asztal felé kacsint, angoloknak húzza, hogy „Rózsabokor a domboldalon”. Szép nő kettő is ül az angol asztalnál. Nincs semmi gyakorlati értelme, de cél nélkül is olyan kellemes vadászni eltévedt pillantásaikra. Az angolokon túl franciák ültek, az a kicsi fekete francia, bizonyosan, de ez a barna jobbra már magyar lesz, látszik a villogásán.

Az ég teliszórva csillaggal, a budai hegyek sötét oldala kis lámpák szentjánosbogár rajával. Fönt a hegyen pedig a nagy fények világítanak, a Citadella, a királyi vár. Olyan édes ülni az ismerős magányban, a kényelmes nádszékben, az üres feketekávéscsésze előtt, jó szivarral, amíg az ember szinte érzi a lába alatt buzogni a föld sokféle, meleg ásványvizét. Az agglegényben is, mintha mennyei sugár érintené meg, kigyúl valami fény. A homlokához nyúl, és belesúgja a csillagos, illatos estébe:-Ó! Milyen bivaly vagyok, hogy kimozdultam ebből a városból!

RAJZOK: WÜRTZ ÁDÁM