Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-09-01 / 17. szám
40 IRODALMUNK KINCSESTÁRA HUNYADY SÁNDOR Idehaza... A jómódú agglegény elkezdett nyaralni már júniusban. Elment mindenhová, ameddig a „pesti befizetés” sugárköre elengedi az embert. Sőt még azon túl is: Svájcba, Franciaországba, Londonba. Az agglegény nem tartozott azok közé az undok, elégedetlen természetek közé, akik mindenhol és mindenre kicsinylően fintorgatják az orrukat. Tehát szépen megtelt a lelke a változatos képek és ízek gyönyörűségével. Pörkölte az olasz nap, fújta a francia szél, fojtogatta az angol köd, és mosta az osztrák eső. „Ilyenek itt az éghajlati viszonyok!” - gondolta békésen, és védekezett, ahogyan tudott; mezítelenséggel a meleg, és esernyővel és gyapjúszvetterrel a hideg meg a csapadék ellen. Jól akarta magát érezni, és jól is érezte magát, hiszen a világ olyan gyönyörű. És a különböző országok, a baedekerek programján túl, még megannyi meglepetéssel kedveskednek az embernek. Ha ugyan meglepetésnek lehet nevezni például az isteni olasz eszpresszót, a francia salátát, az osztrák asztali bort és angol szivarokat. Mindenütt remek volt kilenctized részben, csak egytized részben volt egy kis hiba, ami természetes, nem lehet zavartalan tökéletességet követelni semmiféle vidéktől. Az egyik helyen kicsit mégis túl meleg volt, a másikon szvetterben és átmeneti kabátban is fázott az agglegény. Ahol jó volt a kávé és a koszt, ott rossz volt a szivnivaló, vagy megfordítva. Az egyik hely nagyon lármás volt, a másik betegnek valóan csöndes. Az egyiken remek volt az ágy, de nem lehetett látni az örökös ködtől a hegyeket, a másikon meg a tengerpart volt pazar, de a matrac kemény. Itt az volt a baj, hogy van játékkaszinó, ott meg, hogy nincsen. Az egyik helyen annyi volt a magyar, hogy a zsivajgásuktól úgy éreztem magam, úgy érezte magát az agglegény, mint egy madárkereskedésben. A másikon pedig olyan kevés, hogy az ember fájdalmasan érezte hazájának távollétét, a nyomasztó magányt. A sok kis baj, morzsányi kényelmetlenség végül is harmadfél hónap alatt egész kis hibafüzérré sorakozott. Az agglegény úgy fogalmazta meg egész útjának benyomását, hogy „remek volt”, de titokban érzett valami enyhe gyomorégést, és nem bánta, hogy már itthon van, amikor augusztus végén, este tíz óra után a Délivasútnál leszállt a trieszti gyorsról. Úgy jött meg Pestre, mint egy idegen. Haza nem mehetett, csupa naftalin volt a lakás, a személyzetét is szabadságra engedte szeptember tizenötig. Megállt a taxija az egyik Duna-parti szálloda előtt. A recepcióban ráírta a bejelentőlapra a nevét. Fölment a szobájába. Körülnézett. „A szoba jó.” Ezt meg kellett állapítani. Aztán a poggyászára esett a pillantása és savanyúan megvakarta a füle tövét, mert a férfiak nem szeretnek pakolni.- Majd én kirakok mindent, amíg fürdeni tetszik! - mondta a szobalány, mint egy gondolatolvasó szellem. A fürdőszobában a kádba ült az agglegény, a hátát mosta a szivaccsal, amikor az ajtón keresztül megkérdezte a szellem hangja:- A szmoking tetszik?- Nem! Csak ide megyek le enni! - mondta az agglegény, egy pillanatra félbeszakítva a prüszkölést. Rendben van minden. Csakugyan szellem dolgozhatott a kofferekkel. A szekrényben pedáns szabályosság. A székre az a ruha volt kikészítve, amire titokban gondolt, azzal a nyakkendővel, inggel és cipővel, ami paszszolt az együtteshez, a toalettasztalkán hiánytalanul kefe, fésű, borotválószer, púder és kölnivíz. Az agglegény ugyanazzal az elismeréssel állapíthatta meg, mint Londonban; „A személyzet nagyszerű!”
