Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-09-01 / 17. szám
34 HAZAI KÖRKÉP REFORMISKOLÁK tehát nincs külön történelem - mondja az igazgató mint ahogyan nincs »tisztán« élővilág tantárgy vagy fizika sem. A komplex tárgyba minden belefér, és a főtéma, a fejlődés, a három témakört szorosan össze is köti.” De Szentlőrincen nemcsak a tananyag elrendezése, hanem a feldolgozás módja is különbözik a megszokottól. A tanulás nem tanári előadásra épül, hanem a gyerekek önálló búvárkodására, amit a pedagógus csupán irányít, de nem diktál. A reformiskola következő sajátossága - a szentlőrincié éppen úgy, mint a törökbálintié - az, hogy módosul a nevelő és a nevelt viszonya. Először is: a nevelő nem egyedüli és fő ismeretközlő. Ahogyan halad előre a tanuló, úgy önállósodik az ismeret- és tapasztalatgyűjtésben. A forrás: maga a természet, a múzeum, esetleg egy bolt vagy éppen a könyvtár. A szentlőrinci négyszáz tanuló és 47 pedagógus például 34 ezer kötetes könyvtárban válogathat kedvére vagy a szükség szerint, ezzel szemben a tanulóknak nincs saját tankönyvük. A tankönyvek, persze, nem is egy példányban, ott sorakoznak a könyvtári polcokon, de valóban pazarlás lenne, mondjuk, a hatodikos történelemkönyvet minden egyes hatodikossal megvétetni, és nemcsak azért, mert itt önálló történelem tantárgy nem létezik, hanem azért sem, mert korántsem bizonyos, hogy a hatodikos könyv tananyaga éppen a hatodikban kerül majd sorra. Különben is: hát nem izgalmasabb, tanulságosabb és ami fő: szórakoztatóbb kinyomozni, hogy a téma hol található, mint bemagolni a tankönyv megadott 25 sorát?! Aki. pedig látta, hogyan hajol ugyanazon asztal mellett a könyv fölé az őszülő igazgató bácsi és a csitri harmadikos, az megérti, miért más itt a tanár-tanuló viszony, mint másutt. „Mivel TTF-es, azaz a természet és társadalom fejlődése szak a főiskolán nem létezik, a tanárnak éppen úgy készülnie kell, mint a diáknak - magyarázza az igazgató. - Méghozzá ugyanabban a könyvtárban, esetleg ugyanannál az asztalnál. A pedagógus már csak ezért sem tetszeleghet a mindentudó, a tévedhetetlen szerepében.” „A jövőben nem annyira kiképzett embereket kell az oktatásnak produkálnia, mint inkább képezhető embereket, akik képesek tanulni, és hatékonyan alkalmazkodni egész életükben a folytonosan változó környezethez. De ha az oktatási rendszer maga nem alkalmazkodik a környezeti körülményekhez, hogyan várható, hogy alkalmazkodásra képes embereket produkáljon?” (Pb. H. Coombs) Az, hogy a pedagógus nem egyoldalúan az előadó, a tanuló pedig nem egyoldalúan a befogadó szerepére kárhoztatott, számos más előnnyel is jár. „Minden munka: amit meg kell tenni, és minden szórakozás: amit önként vállal az ember” - állapítja meg Mark Twain a Tom Sawyer kalandjaiban. A törökbálinti gyerekek olyan őszinte élvezettel csinálták a légző- és kiejtési gyakorlatokat, mintha valami izgalmas játékban vettek volna részt, s csakugyan így lehetett, hisz, ha jól meggondoljuk, nem kicsiny dolog, hogy valaki 15-ig vagy pláne húszig számoljon jó hangosan egyetlen kilégzésnyi idő alatt! „A nyelvi-irodalmi-kommunikációs módszer, a képességfejlesztő iskola egyébként csak eszköz ahhoz, hogy a gyermekeket időben bevezessék a társadalmi gyakorlatba. E célt szolgálja az is, hogy a gyerekeket nem zárják egész napra - mert itt a foglalkozás egész napos, nincs napközi és ismeretlen dolog a házi feladat - az iskola falai közé - mondja Orosz Zsuzsa törökbálinti igazgatóhelyettes. - A tanítás-tanulás az utcán, a hivatalokban, a művelődési intézményekben is folyik, pedagógusi segédlettel vagy önállóan.” A szentlőrinci iskola külön tárgyat, a termelés-gazdálkodást honosította meg, hogy közelítse az iskolai és a társadalmi gyakorlatot. Az igazgató hangsúlyozta: ez a foglalkozás nem afféle „politechnika”, nem didaktikai célokat szolgál elsősorban. A heti három-négy óra célja: értékelőállítás. Mezőgazdálkodásból, iparból és kereskedelemből származó bevételük meghaladja az évi egymillió forintot. A nyereségből felépítették szabadtéri tábor-iskolájukat az Orfűi-tó partján, telik belőle kirándulások finanszírozására, és természetesen részesednek a haszonból maguk az értéket előállító tanulók is. Amikor a nyolcadikosok elhagyják az iskolát, mindegyikük kap egy-egy takarékkönyvet, két-háromezer forinttal. Ennyi a hatéves termelő munkával megkeresett „bérük”. A pénzt a gyerekek teljesen önállóan osztják el maguk között, s mióta dr. Kovács József igazgatja az iskolát, nyolc esztendő alatt csak egyszer fordult elő, hogy a közgyűlés az egyenlősdi mellett döntött. A fő kérdés, persze, mégiscsak az, hogy szeretnek-e a gyerekek reformiskolába járni. Szentlőrincen Újházi Zoltánt és Murányi Márkot faggattam: miben más ez a suli, mint a sárbogárdi vagy a szekszárdi, ahonnan ide, a „kísérletibe” kerültek? „Sárbogárdon jobb volt, mert ott születtem, a barátaim is ott laknak - így az egyik de iskolába itt jobb járni.” A másik: „Ott nehezebb volt tanulni, itt jóval könnyebb. Mégis, úgy érzem, többet tudok, mint régebbi iskolatársaim.” A szentlőrinci gyerekek az anyanyelvi tanterem falitáblájára kiszögezett cédulákon is „nyilatkoztak”, mire voksolnak „igen”-nel és mire „nem”-mel. Egy cédulát idemásolok: „Igen: fára mászni, természet és társadalom, társalogni, aludni, anyunak segíteni, gördeszkázni, rakott krumpli, vakáció. Nem: veszekedés, félelem, kelkáposzta főzelék, felmérő dolgozat, felelés, bukás, leves, unalom, termelő munka, elmaradt kirándulás.” Törökbálinton együtt ballagtam a gyerekekkel, akik - túl az iskola kapuján - szerencsére már nem voltak olyan komolyhivatalos-udvariasak, mint a pedagógusok jelenlétében. Bizalmasan megvallották hazafelé poroszkálva, hogy ebbe az iskolába azért nem olyan rossz, járni, mint általában a többibe. Különb dicséretet, azt hiszem, nem várhat el a legjobb reformiskola sem. G. L.
