Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-07-28 / 14. szám
34 HAZAI KÖRKÉP Dunának nagy erejét használják fel. Lehetetlen és főleg értelmetlen feladatokra nem vállalkoznak. A korrekt válaszhoz még az is hozzá tartozott, hogy az igazgató elmagyarázta, mindössze egyszer próbálták meg, kísérletképpen, hogy a legfelső dunai erőműnél fél méterrel emeljék a duzzasztás szintjét - amihez előzőleg elképzelhetetlenül sok engedélyt kellett kérniük a különböző tartományok vezetőitől, egyszeri alkalomra. Az árhullám aztán végigszaladt a Dunán, tökéletesen megzavarva a különböző duzzasztott szinteket, vagyis - magyarázta - alig úszták meg a botrányt. Álmában ne jöjjön elő az a rémület, amit akkor átéltek. Nem, a Duna teljességgel alkalmatlan csúcsüzemelésű erőművek építésére. Meglepődtem. Az igazmondáson. Hogy az igazgató még egy jó üzlet reményében sem beszél mellé, nem hazudik. Feltehetően ez hozzátartozik nyugaton az üzleti etikához. Amin viszont megdöbbentem; a képviselők sem a kérdést, sem az arra adott válasz igazságának súlyosságát nem fogták fel. Nevezetesen, hogy akkor Magyarországon miért is akarják szegény Dunát „megerőszakolni” egy csúcsra járatható erőmű tervezésével, ráadásul nem is a saját medrében? A képviselők viszont kellő áhítattal és nagy elismeréssel nézegették Tulln város gyönyörű virágokkal teleültetett, gondozott vízparti sétányát. Voltaképp ott és akkor rendültem meg igazán. Kik hát a magyar képviselők? Kinek a nevében mernek bármiről is véleményt formálni és dönteni? Kiket képviselnek valójában? * * * 1988. október 7. Hogy kit képviselnek a magyar képviselők, ezt megtudhatta ország-világ. A filmtechnika jóvoltából generációk nézhetik majd szomorúan, hogyan álltak fel dübörögve, egyöntetűen a vízlépcső megépítése mellett szavazva. És milyen szívszorító látvány volt a teremben szétszórtan, magárahagyatottságát fokozottan mutató, egyedül felálló, 19 nemmel szavazó képviselő. Azazhogy, magukra hagyva csak a Parlamentben voltak. Mert elkezdődött egy különös dolog Magyarországon. Egy néma, nagyon mély belső meggyőződésből fakadó ellenállás. Elég volt meglátni egy-egy metró-aluljáróban a kis táblát, amely hirdette, hogy aláírást gyűjtenek a nagymarosi építkezés ellen, s az emberek többsége szó nélkül odament, aláírta a nevét, foglalkozását, munkahelyét - aláírni csak egyszer lehetett - és némán siettek tovább a dolgukra. És megkezdődött - először 40 év történelmében - a képviselők visszahívása. Minden esetben az indok: a szavazás méltatlansága volt. Néhány sikeres visszahívás után akadtak olyan képviselők is, akik önként lemondtak. És persze folytatódtak a nyilvános viták, szakmai felvilágosító előadások, kisebb tüntetések. Egyre többször elhangzott a nyilvánosság előtt és az írott sajtóban, hogy Maróthy László miniszter, aki a környezetvédelmi minisztérium nevében súlyos környezetrombolást támogat - mondjon le! Hogy kik nem „adták fel”? Az egyes ember nyilván éppúgy eltűnik majd az idő mélyén, mint oly sok esetben már történelmünk során. Fennmarad azonban közös hitük valamiről, valamiben, amely hitnek egy a lényege - nem önös érdeket szolgált. Hanem a hazáét. 1989. március 15. Hosszú idő után újból piros betűs ünnep, munkaszüneti nap. Fegyelmezett, megrendítően szép ünnepségsorozat, felvonulás. Ezt is tanulmányozhatja majd az utókor, nehéz lenne állítani, hogy holmi csőcselék tüntetett a szabadság mellett. A többség persze most is élte megszokott életét. Ausztriába indult bevásárló útra, kiskertjébe vonult kapálni, permetezni; ők azok, akik a nyilvános üléseken soha nem vesznek részt. Ők a sietve aláírók. A rádiót otthon figyelmesen hallgatók. Sorsukon elgondolkodók. Az a bizonyos hallgatag tömeg. 1989. május 13. Tanácskozik a kormány. A ráA DUNASZAURUSZ NYOMÁBAN dió esti híradása adja először tudtul: Németh Miklós miniszterelnök bejelentette: felfüggesztik a Visegrád-Nagymaros térségében folyó erőmű-építkezést addig, amíg a mai helyzetet figyelembe véve, megnyugtató és felelős válasz nem adható az építkezés folytatásának értelméről, vagy végleges leállításának hoszszú távon bizonyítható igazáról. * * * Nézem a térképet, sokadszor egy éve. Természeti tájaiban milyen változatos, szép és nagy ország Csehszlovákia. Magas hegyeit, várait Jókai és Mikszáth regényeiből ismerjük igazán, a turizmus jóvoltából, rövid utazásokon gyönyörködhetünk bennük. Mennyi hegyi folyó, józan ésszel nehéz is megérteni, hogy épp a déli határszakaszon húzódó Duna 20 kilométeres szakaszán tudják csak felvirágoztatni a villamosenergia-termelést? Csak amibe a gigantikus építkezés Gabcikovónál - magyarul Bősnél kerek 30 éve folyik - kerül, annak a költségén hány kisebb, praktikusabb, olcsóbb megoldást találhattak volna energiatermelésre. 1989. június 23. Bognár József akadémikus irányításával megalakul a kormány Világgazdasági Tanácsadó Testületé. A testület munkájában világhírű, nemzetközileg ismert tudósok is részt vesznek. A sajtótájékoztatón az egyik meghívott, az USA-ban élő professzor, Szabó- Pelsöczi Miklós mondotta: „az energiafaló gazdálkodás már régen korszerűtlen. Energiaigényes struktúrát ma sehol a világon nem terveznek. A magyar fajlagos energia duplája annak, amit nyugaton használnak, ami azt bizonyítja, irtózatos pazarlás folyik a belső gazdaságban.” Mit tehet mindehhez a krónikás? Bízik, mint olyan sokan az országban. Hogy az okos szavak találnak végre meghallgatásra. És persze bízik a szeretett folyóban, a Dunában. Méltóságteljes hömpölygéssel megtisztítja talán a gondolatainkat is... LÁSZLÓ ILONA Fotó: ASZTALOS ZOLTÁN
