Magyar Hírek, 1989 (42. évfolyam, 1-24. szám)
1989-07-28 / 14. szám
HAZAI KÖRKÉP 29 teknek azonban több, mint a fele kétségbe vonta e lépés elkerülhetetlen voltát, háromnegyede pedig állította: az intézkedés méltatlankodást, sőt felháborodást váltott ki a lakosság körében. Közvélemény és piacgazdaság És hogy az inflációs spirál meredek emelkedése valóban érzékenyen érintette a lakosságot, azt a fogyasztás visszaesése jelzi, ha nem is minden árucikknél. A tej- és tejtermékek árának 30-60 százalékos emelése után sem csökkent például a tej- és tejtermékfogyasztás az angyalföldi Gyöngyösi sétányon lévő nagy ABC-ben. Hasonló a helyzet a mélyhűtött és a félkész termékekkel. Az áremelés óta kevesebb tömény szesz, sör és üdítő fogy, és jelentősen mérséklődött a hús, valamint az édesipari termékek, elsősorban a drágább díszdobozok, a bonbonok forgalma. Az alacsonyabb jövedelmű munkások, sokgyermekesek és nyugdíjasok elsősorban a tartós fogyasztási cikkekről, a ruházkodás felújításáról, az élvezeti cikkekről mondanak le, a kisnyugdíjasok, persze, ezeken túlmenően a hasukon spórolnak, hiszen a havi háromezer-ötszáz-négyezer forintból eddig is csupán a legszükségesebb élelemre és a lakásrezsire tellett. De a magasabb keresetűek, a mellékjövedelemmel rendelkezők is kénytelenek lemondani valamiről, elsősorban a kultúráról: a könyvről, a színházról, a hangversenyről, az utazásról, mi több, a gyermekek magasabb iskoláztatásáról is. Szegő Szilvia ezt így fogalmazza meg:- Az infláció szélesedő körű és fokozódó elszegényedéssel jár, kulturális elszegényedéssel is. Elmélyülnek a társadalmi rétegek közötti anyagi, életszínvonalbeli és kulturális különbségek. És ezen a szociálpolitikai intézmények sem segíthetnek, mert az infláció legszörnyűbb következménye talán éppen az, hogy maga a szociálpolitika is elszegényedik!- Ami a szubjektív oldalt illeti: a lakosság egyre elviselhetetlenebbnek érzi az inflációt. Elsősorban azért, mert a reálbér az utolsó tíz évben 18 százalékkal csökkent. Másodszor mert aligalig akad számottevő kompenzációs lehetőség. A drágulást már nem lehet túlmunkával sem ellensúlyozni. Munkaalkalom alig akad, de az emberek is eljutottak már fizikai teljesítőképességük határáig: az aktív lakosság napjainkban 11-12 órát dolgozik a 24- ből. Ez a statisztikai átlag. De feltételezhetjük, hogy a férfiak az átlagnál többet, napi 13 órát töltenek kereső munkával, a nők meg „csak” tizenegyet. Igaz, ők „szabad” idejükben a gyermekekkel és a háztartással vannak elfoglalva. A lakosság többsége tehát még akkor sem művelődhetne, ha a kultúrát ingyen kínálnák! Es végül: az új adórendszer a munkavállalási kedvet is csökkentette. Ha rajtunk múlna Nemrégiben a Magyar Televízió vendége volt Halmos Csaba államtitkár, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke, valamint 66 meghívott a lakosság különböző rétegeiből. A műsorvezető Bán János megkérdezte a „hatvanhatoktól”, hogyan alakítanák a béreket, ha rajtuk állna? Úgy, hogy az árspirált mielőbb beérje a bérek spirálja; úgy, hogy az árak és a bérek azonos szinten maradjanak; vagy tudomásul venné, hogy az árak pár évig még gyorsabban emelkednek, mint a bérek. A legtöbben - huszonnyolcán - a harmadik megoldást látták reálisnak, az első és a második megoldást egyaránt 19-19 vendég választotta. Az egyik résztvevő így utasította el az első lehetőséget: a bérek emelésével csak oda jutnánk, ahol 1945-46- ban voltunk, amikor söpörni lehetett az utcán a bankjegyeket. Az államtitkár a második megoldást is kétségbe vonta: az árak és a bérek befagyasztásával leállna a gazdaság, megszűnne az ösztönzés, eltűnnének a polcokról az áruk. Szegő Szilvia azonban nem egészen így vélekedik:- A vietnami háború idején az USA-ban az inflációs ráta elérte a veszélyes tíz százalékot. Az akkori elnök, Nixon, meglehetősen mereven befagyasztotta az árakat és a béreket. Később aztán áttért egy rugalmasabb korlátozásra. Nálunk az infláció már jóval meghaladja az évi tízszázalékos „veszélyküszöböt”, de ha ezt a tízenvalahány százalékos inflációt stabilizálni tudnánk, akkor ez a stabilizáció jobb megoldás lenne, mint az ár- és bérbefagyasztás. A minőséget meg kell fizetni- Ami a piacot illeti, hiba nem számolni inflációt gerjesztő hatásával. Ha ezzel nem gondolunk, akkor csak növeljük az inflációs gócok számát. Ezt tettük a forint leértékelésével például. Holott a mi gazdaságunknak nem az árakkal kellene versengenie a külpiacokon, hanem a minőséggel. A minőséget viszont meg kell fizetni, idehaza is, az üzemben is. Ehelyett mi, az adósságok törlesztése érdekében, folyamatosan csökkentjük a reálbért. A következmény: teljesítmény-visszatartás a főállásban, „rákapcsolás” a mellékállásban. Ezért állítják sokan, hogy nálunk nem a munka szerint alakul a bérezés, hanem a bér szerint alakul a munka. A munkát tehát meg kell fizetni a főállásban is, sőt elsősorban ott!- Ez azonban önmagában még nem elegendő. Gazdaságunk konszolidálásához nemzetközi segítségre is szükségünk lenne. Az infláció megfékezésének kulcsa ugyanis csak részben van a mi kezünkben. Az adósságterhek csökkentése nélkül kudarcot vallhat a nemzeti keretek közé szorított antiinflációs program. És végül: helyre kell állítani a társadalmi bizalmat. A bizalom pedig csak akkor állhat vissza, ha a lakosság biztonságérzete megszilárdul. Ennek egyik lényeges feltétele: az árak emelkedése korlátozott mérvű, előre kiszámítható és - elsősorban a legszegényebb rétegek számára - kompenzálható legyen. A másik feltétel: A kormány ne a lakosság, a vállalatok és a vállalkozók elszegényítésével próbálja foltozgatni a költségvetési lyukakat. GARAMI LÁSZLÓ
